Ne tegyél olyat, amit én nem tennék II.

Amikor meghalt, megzavarodtam. Szószerit. Néztem, de nem láttam. Egy csomó időbe telt, míg megértettem, hol vagyok és ki az, aki beszél hozzám. Elmenekültem az agyam egy kis szegletébe, ott lekuporodtam a fal mellett, és vártam. Reméltem, hogy gyorsan véget ér ez az egész. Nem voltam ott egyedül, bár nem tudom pontosan, hányan lehettünk. Mindenki beszélt, nem vitatkoztak. Mindenki hozzám beszélt, vagy inkább magához. Volt, aki sírt, mert gyerek volt megint és kusza felnőttlábak között nem tudta már, merre induljon el kifelé. 

Volt, aki dühös volt, bár nem tudtam, kire pontosan. Ő nem ült le sosem. Körbe-körbejárkált, vagy éppen oda-vissza. 

Aki sírt, néha mesélt is. Olyankor megnyugodni látszott egy kicsit. Azt mondta, gyereknek lenni sem egyszerű. Minden olyan felmérhetetlenül nagy, végtelen is talán. És a kérdések is legalább olyan súlyosak, mint később. Gyereknek lenni sem jobb, csak más. 

Vattacukor. Körömlakk. Martini.

Most úgy vagyok, hogy jól vagyok nagyon...

Egy csomó, kommerszebbnél kommerszebb szeméttel a fejemben. Nem érzek semmit, ami súlyos lenne, nemes, vagy megörökitésre érdemes. Semmi, csak vattacukor. 

Magamat most csipkefehérnemű, rózsaszin körömlakk és Martini- s poharak közé képzelem. És ez igy pont jó.

Pihentető.

De irni nem fogok róla :) . 

És majd leszek megint. 

Ugye, ez itt már a holtpont

Remélem, ez már a legalja. Remélem, most már indulhatok a másik irányba... Remélem.

Az idő könnyű, fehér homok, melyben tükörszilánkok csillannak meg néha. Két tenyeremben tartom az időt könnyedén, vigyázva, mintha galambot emelnék. Az idő pereg, pereg... Képtelen vagyok elég szorosra zárni az ujjaimat, a homok egyre csak fogyatkozik. Szorítanám jobban, a markomba is zárhatnám, de a szilánkok megannyi tövisként sértik fel a tenyerem. A bőröm alá furakodnak, már nem érzem az időt, a múlását sem érzem. Az égető, zavaró, dühítő fájdalmat érzem csak, melyet MEG KELL szüntetnem valahogy...

... közben pedig megint elveszte(gete)k egy maréknyi időt. Nem figyelek eléggé.

Nem figyelek eléggé. 

… nekem is sok mindenki hiányzik

Én végül is arra jutottam, hogy jobb a másikat két lépés távolságból szemlélni. 

Hogy jobb? Relatív. Mindenképp okosabb. A kivitelezés ezesetben is  megfelelő technika és időzítés kérdése… hehe. Na meg a gyakorlás és az önfegyelem. . .

A legeslegközelibb emberekben is csalódom sokszor. Olyankor lehetnék teátrális, és eltéphetném a szálakat (,vagy felégethetném a hidakat, ha úgy tetszik).  Nem tehetem. Nem akarom. Szükségem van rájuk. 

Vannak kapcsolatok, melyek fontosak voltak egykor, de aztán elmúltak.  Nem találjuk a megfelelő hangot, vagy csak egyszerűen nincs már igény rá. Van, hogy az adott időben és térben nincs visszaút. Ez még talán rosszabb, mint az időleges csalódás, ami később fakul... 

Az emberek változnak.

Van, hogy szeretnék sokat adni, időben és energiában egyaránt. Van, hogy bármit megadnék, csak kérni kellene. Néha túl egyenes vagyok, ez sokakat meghökkent. (Megriaszt?) Aztán csak állok, és nézem, ahogy az emberek körbe- körbe járják a másikat. Biztonságos távolságból nézegetik, hogy ha esetleg ütne, akkor se érjen el…

Igen. Aztán később feleszmélek, és lépek kettőt vissza. Ilyenkor szeretnék dacból messzire menni, de rájöttem már, hogy annak sincs értelme. Ezen is csak túl kell esni. 

Igazából, mostanában már ritkán megyek közelebb.

Kicsit dühös vagyok emiatt. 

Nem, én nem vagyok dühös. Van valaki a fejemben, aki dühös emiatt. Meg kicsit keserű is. Sok ember, sok barát, sok szerető. Tudom én ezt csinálni, ha kell, de úgy szeretnék őszinte lenni. (közhely)

Vagy csak magamat áltatom. 

Mindenesetre csinálom én is ... Körbe- körbe sétálgatok, és messziről integetek. Ha valaki olyat tesz, ami egyéb helyzetben fájna, csak annyit mondok:  
Mekkora szerencse, hogy sose hittem el, hogy ez igazi – barátság – szerelem –  ... 

A hiányérzetem nem túl éles, de állandó.  

Mint egy monoton, alig hallható alt a háttérben.

Happy People Don't Smoke Cigarettes

Már megint a telefont-tizennégypercenként-ellenőrzős stádiumban vagyok. Azt hiszem, nekem bejön ez a bénázás, persze ezt titkolom, főleg magam előtt. Biztos bejön, különben nem csinálnám. Legalább ez arra kényszerit, hogy magammal hordjam a telefonomat, és így mindenki boldogabb, mert el tudnak érni. Na.

Más. Tegnap abszolváltam életem első londonbeni szórakozóhely-látogatását. Nos, láttam én már egyet, s mást, ami az éjszakai szórakozás témáját érintheti… Ez azé' egy kicsit odavágott. Persze, tudtam ám én, hogy itt TÉNYLEG nem lehet a belterekben cigizni, ennek okán ugye a beülős helyeken rendszeresen a teraszt választottam. Nincs is ezzel baj. Abszolúte egyet értek a gondolattal, különben is tré a cigi. Én se fogok már cigizni, mer tré. És mer nincs rá pénzem. Meg mer tré. No de egy szórakozóhely éjjel! Nem igazán tudtam mit kezdeni a helyzettel, egész üresnek éreztem a saját cselekvésfolyamataimat… Üresnek, jah, meg tétovának. Végül is aztán táncoltam. Mindenesetre. Abból egy buliban nem lehet nagy baj. Inni nem ittam sokat, az se volt jó. Legközelebb okvetlenül be kell ruházzak egy vodkára a Tescóban. Kinőttem én már a borivós korszakomból. Ezt a gyomrom említette tegnap éjszaka. Kénytelen leszek a későbbiekben figyelembe venni. Egyébként mindenki nagyon konszolidált volt a helyen, senki se hányt és nem is pettingelt nyilvánosan, nagyjából világos is volt és mivel a népek a hely előtt cigiztek, senkit sem tapostak halálra. Szóval igennagyon szalonképes volt az egész. Tetszett. Bár a kolis ide-odafetrengések korában felszabadultabb voltam. Ehh. Mindenkinek fel kell nőnie egyszer. Majd megnézek néhány Sex and the city-t, hogy kicsit feltöltsem magam szingli-harmincas életérzésből. Nem rossz ez, csak több pénz kéne hozzá. Az emberek nagyon kedvesek voltak, volt ott egy csomó magyar is. Én nem ismertem senkit, és nem is beszéltem angolul. Remélem, mindez hamarosan sokat változik majd. Ámen. 

Két blogger szövegét bírom, szoktam őket olvasgatni néha. Valahogy mindig nagyon régi beírásokra bukkanok. Öt évvel ezelőttiekre például. Most csakazértis megkerestem, hogy hol blogolnak jelenleg. Mindkét csaj férjnél van már vagy/és terhes vagy/és gyereket nevel. Nem depresszívek, nem tartanak macskát, nincsenek bonyolult szerelmi kapcsolataik (telefont-tizennégypercenként-ellenőrzős stádiumaik) és részeges éjszakáik sem. Orvoshoz járnak, neuropszichológiát tanulmányoznak, gyerekkaját vásárolnak, korporatív-reklámozzák a BIOCHEF-et, meg termékileg is egyébként (ezért mennyit fizetnek?), és nem írnak lelki hullámvasutakról… Ez a lehetséges előrelépések legegészségesebb formája harmincon túl, én tudom, de valahogy nem szeretnék még ott tartani. Hál'isten, van még egy bő 8 évem, hogy pánikoljak azon, hogy sosem találom meg az igaz szerelmet, sose leszek jó nő, hogy hullik a hajam, törik a körmöm, nem vagyok szórakoztató, és szellemes…. ( igény szerint folyatatható tovább)…. Tetszik ez nekem. Most. Később már nem fog. Mint a kollégiumi élet. Például. 

Life's for sharing

Londonban vagyok. 

Azért nem írtam eddig, mert lusta voltam. Most pedig azért írok, mert lusta vagyok minden másra. Az nem igaz, hogy az elmúlt időszakban nem akadt volna időm bloggolni, és az sem igaz, hogy most képtelen vagyok kimozdulni a lakásból, és elmenni angol órára. Fizikailag valószínűleg képes vagyok rá, de ez az ESŐ teljesen megbénít… ó igen, nagy luxus Londonban depresszívnek lenni az esőtől. Nem vagyok depresszív, csak fázom. Megfáztam tegnap a parkban, és álmos is vagyok. Nem értem, miért nem elég nekem mostanában alvásból a hat óra, és miért vagyok napközben is álmos. Biztos az eső. Az elmúlt héten azon tűnődtem, hogy talán azért lelkesít ennyire a napsütés, mert kevés van belőle…itt. Van egy thai ismerősöm, ő bizonyára jobban szenved. Meg a brazilok is, azt mondták. Nem érzem át. Száz szónak is egy a vége, nem megyek ma órára, és nem szégyellem magam eléggé. Akkor ezen talán lépjünk is túl …

Múltkor a T-mobile szlogenjét szakmailag tanulmányozva (Life's for sharing) meginogtam a blogírással kapcsolatosan. Konkrétan hogy: Jobb a jó, vagy könnyebb a rossz, ha más is tudja? Menő a minél több látogató? (az) Jobb volt a buli, ha másnap mindenki láthatja a képeket? A más alatt nem a barátokat értem, hanem a random akárkit. Például. Az önmagunkon könnyítés egyszerű céljára a sima napló is tökéletesen kielégítő lenne, bár ami engem illett, inkább a blog mellett voksolok. Így legalább valamelyest modorálom magam, és azokat a gondolatokat és félelmeket, amelyeket Tényleg gáznak érzek, nem teszem közhírré. Így van némi esély rá, hogy idővel feledésbe merülnek. Nem jó azt visszaolvasni, terápiás céllal sem. Nekem nem…..

Mindegy, végül is arra jutottam, hogy a blogolás exhibicionizmus, bevallottan, vagy eltitkoltan, nagyon, vagy csak egy kicsikét… Tudom, ez nem lep meg senkit, engem sem lepett meg. Csak jó volt vele szembesülni. A facebook egy más kérdéskör, bár sokban hasonló. Ez meg egy jó cikk a facebook őrületről. Alszom egy kicsit. 

Tripper

Ez a március nem egy termékeny hónapom, ezt kár is lenne tagadni. Írásban semmiképp. Lássuk csak...

Elolvastam Chaim Potok Asher Lev című könyvét, ami elég jó. Szereztem egy kosztkvártélyt Londonban, aminek fejében egy Asher nevű fiúra fogok vigyázni. Igen, ez a párhuzam engem is meglepett.

Foglaltam egy repjegyet Londonba, majd úgy döntöttem, hogy inkább busszal utazok... mert szeretném látni a tájat, és mert 24óra alatt megbarátkozom a gondolattal, hogy eljöttem. Árban nem sokkal kevesebb, viszont nincs poggyászsúlyhatár. Ez előny.

Kicsit tartok tőle, de ez talán csak önszuggeszció. Van az úgy, hogy nem szeretek robot-szerűnek látszani. Nem először váltok életkörnyezetet, ám először megyek olyan közegbe, melynek nyelvét nem beszélem jól. Sőt, rosszul sem nagyon.

Nekem a beszéd létforma, így valószínűleg ez az, ami aggaszt. Úgy élek majd, mint azok, akik nem igényelnek sok-sok verbális kommunikációt. Csak keveset. Milyen vicccces gondolat. Előző életemben egy kapcsolatban éltem, ahol a napi kommunikáció jó esetben néhány időpont egyeztetésre silányult. Előző életemben az utcán találtam érdekes embereket. Meg mindenhol. Meggyőződésem, hogy az utcák most is tele vannak érdekes emberekkel. Azt nem tudom csak, milyen lesz majd egy olyan nyelvben létezni, mely nekem még csak egy mátrix. Egy kód. Néhol értelmezhető, néhol ismeretlen, de mindig csak egy kód. Nem épít világot, hideg.

Fene tudja, miért jó most nekem megélni ezt a váltást. Ki is kapcsolhatnám. Jól emlékszem az érzésre, mikor még nem tudtam hol van a glóbuszon Európa. Csak álltam a tarka-barka labdát forgatva, és nem is sejtettem, mit kellene látnom. Nem voltak előzetes információk, sem viszonyítási pontok. Nem tudtam még azt sem, hogy a víz kék, lehetett volna akár narancssárga is. Én mindenesetre szürkének rajzoltam volna. Színes foltokat láttam egy labdán, nem kontinenseket, nem tengereket, csak logikátlanul elrendezett színes foltokat... és betűket, melyeket akkor még nem ismertem.

Nem tudom, mikor fedeztem fel a világot a foltok között, de a térképeket azóta sem szeretem.

Ez persze nem jelent semmit. Londont biztosan imádni fogom. Pont elég író és iromány kötődik hozzá ahhoz, hogy lenyűgözzön.

Egy swarovski közhelycsomag mára

- Szeretlek, tán nem magadért. Szeretlek azért, mit velem teszel, és amit belőlem csináltál. - 

Teljesen mindegy mennyi időt töltesz el vele. Az se számit, hány helyen jártatok együtt és mennyi közös emléketek van. Köthettetek vérszerződést, és a másik keresztnevét is tetováltathattátok a feneketekre... vagy bárhová. Tökmindegy, hogy mennyire szeret(t)ed. És hogy mennyire szeret(ett). Mindegy...

Egymás szavába vágtok, a gondolatok egyszerre jönnek, kiegészítik egymást…

Tudod, mit szeret, mit utál. Tudod, hol érintsd meg, hol simogasd. Meg tudod nevettetni, és van hatalmad, hogy sírásra kényszerítsd. 

Azt hiszed, ismered. Biztos vagy benne.

Tudod, mit mondana, akkor is, ha hallgat. Küldhetne akár üres üzeneteket is. Elég egy pillantás, egy gesztus, lélegzetvétel... bármi elég.

De ez nem jelent semmit. 

Soha nem ismered meg az embert. Annyit tudsz csak, ki volt, mikor veled volt

Az emlékeket raktározd el mélyen, és gyakran térj vissza hozzájuk. Játszadozz velük és kínozd magad. Legyen belőle örömöd, vagy ne. Mindegy. 

De az embert már ne keresd, mert nem létezik. Nélküled már más, idegen. Idegen a tekintete, melyben már nem magadat látod. Az üres tekintet tőrdöfés. Kedved lenne megütni, vagy addig rázni, amíg magához tér. Amíg visszatér. Nem tér vissza. Mert már nem létezik. 

Hogyan színleljünk homoszexualitást

Kedveseim, az alábbi szöveg nem az enyém, és az itt leírtakkal nem is értek egyet minden esetben. Szlovákból fordítottam, és azért raktam fel, mert objektív véleményre van szükségem a szöveg idegenszerűségével kapcsolatban. Hétig terjedő skálán értékelhető, miközben a 7-es jelzi a nagyon, az 1-es pedig az egyátalán nem idegenszerű szöveget...

*****

A homoszexualitás színlelése egy igen leleményes módja azon nők elcsábításának, kik minden más helyzetben nagy körültekintéssel küldenének el a fenébe. Továbbá ez megfelelő megoldás lehet azokban az esetekben is, ha különböző személyes, esetleg üzleti okokból kifolyólag egy olyan férfi szimpátiájának elnyerése a cél, aki a fiúkat szereti jobban. (Azok részére, akik ebben a pillanatban egy idegen férfikéz gyengéd érintését vélik érezni saját férfi fenekükön, minek kapcsán a homofób személyiségtudatuk a rémület önkívületi rohamában sikítozni kezd, megjegyeznénk, hogy a melegek szintén emberek, s mint olyanok, tisztán plátói kapcsolatokat is ápolnak. Hogy az új identitásukat milyen határok közé kényszerítik, csak önökön múlik.)


Ha egy férfi magát melegnek mutatja, miközben nem az, ezt vagy azért teszi, hogy a lehető legnagyobb tisztelettel utasítsa el a nőt, akinek bájait nem kívánja élvezni, vagy hogy annál nagyobb élvezettel csábítódjon el egy másik nő által, ki viszont ezt a lehetőséget minden más esetben kizárta volna. Rengeteg az olyan, hihetetlenül vonzó nő ugyanis, aki nem tud ellenállni a kísértésnek, hogy egy homoszexuális férfi orientációjának véglegességét a saját bőrén próbálja ki.

Első lépésként szabaduljon meg az előítéleteitől és minden hamis mítoszt értékeljen újra. Valóban nem elengedhetetlen, hogy homoszexuálisként prosti módjára rázza a seggét, valamint, hacsak nem előadóként van jelen egy szilveszteri kabaréműsor forgatásán, a selypítést is elfelejtheti. Ha normál körülmények között nem selypít, új identitása keretein belül se tegye. Váratlan fordulat, de igaz : a melegek többsége nem selypít. Azon felül teljesen úgy néznek ki, mint a többi férfi. Mi alapján ismerik fel őket hát a nők, miért ragadnak rájuk, miért töltenek felük `oly sok időt, és miért vonszolják őket esetenként az ágyukba? Tegyen egy kísérletet.  

Kulcsfontosságú tényezők a tisztaság, tetszetősség és a kommunikáció. Ha ön civil foglalkozásaként nem a divat, vagy a kozmetika világában mozog, és még csak nem is professzionális selyemfiú, egészen valószínűtlen, hogy ruhatárában megfelelő ruhadarabokra bukkan. Kérje meg hát bármilyen barátként kezelhető és szexinek mondható hölgyismerősét, hogy egy ruházati boltban kedvére öltöztesse fel önt. Ha e célra csak a kedves édesanyja, esetleg felesége áll a rendelkezésére, azt a volt osztálytársát hívja segítségül, aki gyermekkorában leggyakrabban lányokkal játszott. 

A siker alapja a kedvesség, a tisztaság és a szemkontaktus. Még ha a közelben lévő nő dekoltázsa a köldökénél érne is véget, akkor se nézzen a melleire. A dolog nehezen uralható, mindenképp érdemes már otthon, megfelelő fényképek segítségével begyakorolni. Jó, ha ennek nem akad tanúja. 

A nővel beszélgessen, hallgassa figyelmesen, és semmiképp ne legyen tolakodó. Bonyolódjon eszmecserébe filmekkel, kozmetikai cikkekkel és fehérneművel kapcsolatban. Hozzáértő érvelésre van szükség, tehát előzetesen néhány női magazin beható tanulmányozása aranyat érhet. A szexuális orientáció kérdését azonban ne firtassa. Amit csak lehet, tartson titokban. Semmi sem izgatja jobban a női fantáziát, mint a bizonytalanság. A férfiak többnyire nagyon átlátszóak, önnek az ellenkezőjére kell törekednie. Beszélhet más emberek árnyoldaláról. Az – ő meleg, csak még nem tud róla – jellegű megfogalmazások megfelelőek. A melegek gyakran mesélnek melegekről szóló vicceket, ám olyankor másként nevetnek. Kicsit talán alattomosan. 

Másolja a nő mozdulatait és az ízlését. Ha az asztalra könyököl, tegye ön is azt. Ha fröccsöt rendel, rendeljen ön is. Legyen gáláns és kedélyes. A toalett használata után, étkezés előtt és érkezéskor mosson kezet. Hagyja, hogy meséljen a gyermekkoráról, a szüzessége elvesztéséről és a kedvenc ruhatervezőjéről. Majd amikor a hangulat tetőfokra hág, titokban telefonáljon bárkinek, aki tíz perc elteltével, egy telefonhívással okot szolgáltat a távozásra. Különösebben ne sajnálkozzon, kedvesen, ám tárgyszerűen búcsúzzon el, majd távozzon. Ha homoszexualitást színlel, soha nem kapja meg a nőt az első alkalommal. Ez szabályszerű. Ám ilyen módon akár az extra kategóriás, foglalt nőknél is labdába rúghat. A történet első fázisában még csak a hölgy érdeklődését kelti fel. A másodikban arra az ön által szuggerált meggyőződésre jut, hogy ön nagy valószínűséggel homokos, ezért a vigyázzállásából lassan visszahúzódik. Ha közel engedi önt magához, a bizalmasává fogadja, olyan dolgokat is elárul majd, amiket férfinak egyéb körülmények között nem mondana el. Végül pedig játszadozni kezd a gondolattal, hogy az ön szexuális orientációjának határait közelebbről vizsgálja meg. Minden nő ugyanis titkon hiszi, hogy épp ő lehet az a csoda, mely képességeivel még egy homoszexuális nézőpontját is megváltoztathatja. 

Ez a kis színház valóban több energiát, valamint élelmességet igényel, ám az eredmény magáért beszél. 

Végül néhány jó tanács:

1.  Arra az esetre, ha a turpisságra fény derülne, legyen kéznél egy megfelelő história. A színtiszta igazat bevallani nem ajánlatos. Használható lehet például egy szerelmi csalódás története, mely önt tizenöt éves korában érte, s melynek okán saját neme felé fordult. A sztori csattanója azonban minden esetben a - aztán jöttél te… én soha nem hittem, hogy nővel ilyen csodálatos lehet - formuláció legyen. Mindnyájan emlékezünk, ahogy a Van, aki forrón szereti c. filmben a frigiditást színlelő pasas ágyba vitte Marylin Monroe-t.

2.  Látogassa meg a manikűröst, a kozmetikus és vásároljon fogselymet. Valószínűleg érdekes tapasztalattal lesz gazdagabb, egyszer mindent érdemes kipróbálni. 

3.  A homoszexuális identitás univerzális, ám inkább illik városi, mint vidéki környezetbe. Leginkább művészi szalonok, kávézok, filmklubok és humánus szakirányú egyetemek ajánlottak. Elkerülendőek minden olyan szervezetek, melyek összetétele hierarchián alapul. Ilyenek például a kórházak, a tűzoltók, a hadsereg, valamint az egyház. Az említett közösségek meglehetősen szűkkeblűek, és ez az ön kibontakozása tekintetében nem megfelelő. A homoszexualitást késdobáló kocsmákban sem kéne igazan firtatni, könnyen atrocitásba kerülhet. 

4.  Ha melegbárba tévedne, érezze jól magát. Elképzelhető, hogy még sikert is arat. Ha egy gyönyörű nőn akadna meg a szeme, legyen körültekintő. Ilyen helyekre nem járnak lányok. 

Végül: 

Ha ön homoszexuális, aki heteroszexualitást színlel, figyelmesen olvassa újra a fenti szöveget és járjon el annak folyamatos negációja alapján: Ne cseréljen alsóneműt gyakrabban, mint háromnaponta és ne használjon dezodort. Soha ne hagyja, hogy a nő bármilyen mondatot is befejezzen, és készüljön több, a női logikáról, hisztériáról és iszapcsatákról szóló kiselőadással. Mindig csak a fenekét, illetve a melleit bámulja. Persze, nem csak az egy asztalnál ülőkét, stírölje kitartóan az összes, három kilométeres körzetben lévő nőt. Esetenként fűzzön kommentárt a méretekhez és a formákhoz. Szerezzen be egy barnás-fekete inget trópusmintázattal, és átszellemülten rágja a körmét. Ha nem tud a témához hozzászólni, csak böfögjön. Elképzelhető, hogy mindez esetenként nem lesz egyszerű, de a többséghez való tartozás érzése majd mindenért kárpótolja. 

Maxim E. Matkin (24.3.2000)

Libazöld péntekem

Nálunk az orvoshoz járásnak nagy hagyománya van. Nem tudom más emberek mennyi időt töltenek preventív vizsgálatokon… Nos, én sokat, de kizárólag csak azért, hogy megőrizzem a családi békét. Pedig de unom! Az Úr látja lelkem, majdhogynem közönyösen érint téma. A vizsgálatot valahogy túllihegem, de az eredményért legszívesebben már vissza se mennék. Nem érdekel. Jól vagyok. És mennyire tudom utálni, ha találnak valamit! Ezek olyanok! Mindig találnak valamit. Boldogok a tudatlanok. Rajtam meg már négyzetcentiméterenként van valami jelentéktelen diagnózis, ami  kezeletlenül úgy negyven  év múlva bizton megöl. Hát ajánlom is, hogy ne korábban! Utána meg kezelve vagy kezeletlenül.. Ehh, badarság. Mi marad utána? Egy megoldandó probléma. Egy teher. Apám életfilozófiája, miszerint jobb félni, mint megijedni, egyszer a sirba visz. Ez, nem az epekő. Azért fizetek mindent az interneten keresztül, mert nyomasztana a gondolat, hogy a csekket rendszeresen és időben a postán kell befizetni. Minden nyomaszt, amit rendszeresen, adott időben, adott helyen KELL csinálni. Nekem az orvoshoz járás nem hobby. Én is félek a haláltól. Félek, hogy egyszer majd tényleg találnak valamit, és akkor majd szétvet a düh, hogy akaratlanul szereztem róla tudomást. Lehet, hogy ezért felejtek el rendszeresen visszamenni az eredményekért. Semmilyen halálos betegségemről nem szeretnék tudni, amíg tünetmentes. Mit tünetmentes..?! Akkor szeretném csak megtudni, amikor már egyedül is rájövök. De az én családomban ez nem fog összejönni.

Engem meg majd jól-szét-vet-a-düh...

Ezt az időszakomat libazöldnek képzelem. 

A nagyröptű

Tegnap éjszaka rátálaltam egy lányra. Egy fórumhoz szólt hozzá sokat, aztán egy helyen leírta a blogcímét is. A blogból közvetett módon derült ki a neve, onnan meg egy lépés nyomán az általa írt könyveket is megleltem... 
Beteg. Bár most elgondolkoztam, minősülhet- e ez a kijelentés adott esetben sértőnek…Miután azonban a diagnózisával kezdi a blogot, úgy döntöttem, ennyit, hogy beteg, akár én is leírhatok. Boldogok a lelki szegények, erre szoktam gondolni ilyenkor. Meg arra, hogy:  Uhh, dejó, hogy én egyszerű vagyok és ilyen…közönségesen materialista, és hogy egyszerűközönségesmaterialista minimálÉN-ként boldog lehetek…Na jó, ebben is csak a lehetőség van benne. Persze. Hogy nekem a mindennapi szürkehétköznap nem teher(nem borderline). Hogy beférek a társadalom szőtte határok közé, képes vagyok az előírt ritmusra táncolni… Ha kell, ha érdekem, és ha akarom. A lehetőség. Lehetőség a választásra. Aki diagnosztizálható agyilag, az ezt speciel bukta.  

Ha valaki túlszenzitív és a belső világa is aggasztóan súlyos – nyilván, mert tartalmas,- könnyebben megőrülhet? Cserébe esetleg az aggasztóan súlyos lelkivilág dob majd némi csócsálnivalót a kultúrálkritikus közvélemények. Ez az ára? A normál életre való képtelenség? Persze az is lehet, hogy ez nem igaz. Nem kell uniformizálni. Én ismerek ellenpéldát. Egyet. Őrület, stimmt, felületesség szintúgy. Kedves, aranyos lány – volt. Öncélú őrület szervi alapon. Nagy átverés. Rendezett, harmonikus, vagy legalább boldog életet élő, minden pszichotikusságtól mentes, nagy művészt a világtörténelemben… Én speciel most egyet sem tudok felsorolni. Más valaki?

Amikor kamasz voltam, úgy éreztem, senki sem ért meg igazán.- Jaj, de sablon!- Az anyám meg főleg nem. Csakazértse. - Lehet ezt még fokozni?- Azt gondoltam, ez egészen biztosan azért van, mert ő olyan földhözragadt, vagy ilyesmi. Különbenmeg Ady-t se értette meg senki. A Fekete zongorát is például amikor megírta, azt sem értették. – Ez autentikus, mert Ady harmadikos tananyag.( szerk.) - Nemistudommár mi volt az a jelző, amivel ezt az embertípust illettük akkoriban mi. Mármint a földhözragadtat. Mert mi aztán tudtuk, vagy legalábbis sejtettük, mik az élet IGAZI nagy kérdései. És persze bőszen kerestük a hiperszuper frenetikusgigantikus  válaszokat rájuk. Nagy teher. Nem találtunk semmit, ám a keresés tökéletesen kimerített, valamint lefoglalta agykapacitásunk 62-98 százalékát napszaktól függően. Elvből voltunk reményvesztettek. Boldogtalanok? Apatikusak! Egy idő után jólesett elfelejteni, hogy ennek a keresésnek nem a keresés maga volt az eredeti célja. Különbenmeg, nem is kérdezte senki. 
Miazhogymennyiegykilokenyer?

Az alábbi idézet nagyon tetszett akkoriban, mert kifejezőnek találtuk. Kortárs. Egy irodalmi folyóiratban találtam rá kétezeregyben. Lentebb már idéztem foszlányokban és szabadon, de nem hivatkoztam le, bocs. 

„A sokkoló kamaszkori kiáltás, hogy haláloddal végleg eltűnsz, immár közeledőben. A pánik elmarad. Megpróbálod fegyelmezni. Feloldani. Átkölteni. Filozófiákat fabrikálni rá .Az átértelmezésre Hogy ittlétünk iszonyú nagy csalás. Megcsalatás. Hogy csoda. Hogy megbocsáthatatlan és indokolatlan. Hogy radikálisan meg kell szakítani.
  Ámbár ez – közvélekedésileg – gyávaság. Bár a gyávasághoz is elég nagy elhatározás kell. Legalább olyan, mint az ittmaradáshoz. A permanens vergődéshez. A vergődés permanenciájához. Az időkénti eufóriához. Az eufória elmaradásához. Az eufória kívánásához. A nem kívánáshoz szintúgy. A leépüléshez bölcsesség? Avagy a kihagyó emlékezet?A kihagyó emlékezethez?Szószaporítás. A szó eltávolít a léttől, bár segítene megörökíteni. Kinek?Másnak?A létezés pótkávéja. Szánalmas és mulatságos. Az életnek nevezett elterelő művelet sem feledteti a létezés misztériumát. 
  Aztán majd meg kell halni.” ( Morafkó László)

.

Meg volt egy másik idézet is, ami Szilvási Egymás szemében című könyvében fordul elő. Mivel az én példányomnak példátlanul veszett nyoma, nem tudok felelősséget vállalni az esetleges pontatlan idézetért. Valami olyasmi volt, hogy: 

Tizenhét éves. Napjainkban az emberből nem lesz felnőtt, megmarad gyereknek. A gyerekek pedig más szemmel nézik a világot. Nem mintha a magam fajtának nem lennének szorongásaik Szörnyű szorongások gyötörnek. De a szem, az hideg marad. Hideg, mint a kő. És nincsenek könnyei. 

Egész jól memorizáltam, így 8 év távlatából úgy érzem. A szerző bizonyos Natalie Ginsberg, vagy ehhez hasonló, aki nem hiszi, járjon utána. Pontatlan idézetet nem teszek idézőjelbe. 

Anyám egyszer azt mondta, hogy minek ezek a nagyröptű szavak. Szó szerint ezt mondta, és nagyon megsértett. Egy nappal a halála után értettem meg, mit mondott valójában. Jobb később, mint soha. Jobb későn, mint soha? Hogy nem volt ő igazából semmivel sem fölhözragadtabb, mint én. Mindketten épp ugyanannyira voltunk/vagyunk közönségesek, ha úgy tetszik. Valószínűleg ő is volt kamasz, bár személyesen nem tapasztaltam, így eskü alatt nem vallanám. Valószínűleg ő is kereste a frenetikusgigantikusakat, de lehet, hogy másképp nevezte. És valószínűleg ő is kinőtte a keresést, még azelőtt, hogy megszülettem. Hálisten. Ennyi. 

Ó, nagyon szégyelltem magam, mikor nagy robajjal rám zuhant a felismerés, hogy…

Ok nélkül boldogtalannak lenni sétagalopp. Kurvanagy luxus. Próbálnál inkább okafogyottan boldog lenni… Na, az a vérveríték. Az a precíz koncepció. Nehéz sport csak Igazán Nagyoknak. A kemény munka ez esetben kielégítő eredménnyel zárult. Tapsot érdemel! Gratulálok! 

Retro: Ezt Neked I.

Hidd el nekem, az éjszaka csodálatos, egészen rendkívüli dolog. Tudod miért? Mert éjszaka bármi megtörténhet veled. Ami után vágyakoztál, s amit addig talán nem is képzeltél. Mert álmodhatsz, az álom pedig egészen más, mint a valóság. Sokkal szabadabb, sokkal felemelőbb, sokkal szebb, sokkal… jobb. Az álom nem a valóság. 

Esetleg találkozol egy lánnyal, akit azelőtt soha sem láttál. Aki odalép hozzád, és azt mondja - Emlékszel? -, és neked az az érzésed támad, hogy már nagyon régen ismered. Hirtelen olyan bódító lesz minden. Túl homályos, túl forró, túl fülledt. És ez a fekete… Soha nem hitted, hogy a fekete ilyen érzéseket kelthet benned. A sötétség titokzatos és kiszámíthatatlan. A fekete őrjítő, szinte elviselhetetlen. Fájdalmat okoz, és te mégis vágysz rá. Repít, elenged, és te zuhansz, majd újra felkap és forgat. Az egész tested vonaglik, minden porcikád reszket… Az egyetlen hang, ami még kijön a szádon, az valami hörgés, hogy úgy érzed, most menten meghalsz, elégsz és mégis csodálatos, és szikrázó és őrület…

Aztán vége, és te lebegsz. Behunyt szemekkel. Valami szellő kering körülötted, ez egy kicsit lehűt. Az a lány olyan édesen kacag, és mindenütt virágillat. Mintha tavasz lenne… Ó, hiszen tavasz van!

Amikor másnap felébredsz, már csak pillanatokra emlékszel. Néha felvillan a lány arca… nem is, inkább csak a mosolya. A hangja, ahogy azt mondja – Kisfiú -, mintha kötekedne, mintha fel akarna dühíteni. Kacaj és virágillat. A részleteken nem is töröd a fejed, úgyis csak megrontanák ezt a képet. Butaság a dolgokat elaprózni, messziről minden tökéletesebb. Egy idő után rájössz, hogy nincsenek is részletek. Csak egy egységes érzés van, amit néha hozzá tudsz társítani valamihez, néha meg nem. De ennyi elég is. 

Hétfőn reggel elmélyülten magolod a fizikát. Csak akkor veszel észre, amikor már leültem melléd. Rám nézel, majd valahova mögém, jelezvén, hogy gondolkozol. Elmosolyodsz. Az a bizonyos féloldalas mosoly, aminek semmi köze a jókedvhez. Enyhén megingatod a fejed, hogy is születhetett a te fejedben ekkora butaság! Olyan furcsa álmom volt, - mondod – olyan… meghökkentő. Aztán felriadsz e lélegzetvételnyi álmodozásból, rám nézel és ténylegesen elmosolyodsz : Különben, megtanultad a fizikát? Hétfő van, az ofő tutira nyiratni fog… Egyébként, szia! -, és újra a könyvedbe mélyedsz. Én pedig tovább nézlek, mint azelőtt, mint mindig, és azon gondolkodom, milyen jó lenne, ha tudnék beszélni. Mély sóhaj, és elkezdem kipakolni a könyveimet. Elvégre is, én elsősorban tanuló vagyok, és csak aztán szerelmes. Azon kívül hétfő van, az ofő tutira nyiratni fog, és nem, nem tanultam meg a fizikát. De ami késik, nem múlik. Hiszen az élet szép, és hálisten elég hosszú. Igaz, néha megszokott és unalmas. De a megszokott dolgok legalább megnyugtatóak. Én azt hiszem, ebben rejlik a varázs. Az álom különben is a gyávák menedéke. Ugye, mi nem vagyunk gyávák?!

Ne tegyél olyat, amit én nem tennék

Amikor meghalt, megzavarodtam. Pedig nem ért váratlanul a dolog, egyáltalán nem. Évek óta játszadoztunk már a gondolattal. Én persze sosem hittem el teljesen, hogy ez megtörténhet. Csak úgy tettem, mintha… Mert ezt akarta. Mert legeslegjobban múlt időben szeretett magáról beszélni. Én meg ráhagytam.

Hogy árva lehetek, egészen meseszerűnek tűnt fel előttem. Elvégre is, majdnem mindegyikben van egy ilyen motívum. Ott van példának Hófehérke, meg a kis gyufaáruslány. Bár, ha jól emlékszem, az ő családi helyzetét nem sokat firtatja Andersen, de Bambi például biztosan árva… Úgy éreztem, ha én is árva lennék, attól különleges is lennék egyből, mint amikor valakiről később derül ki, hogy hercegnő. Egyik eshetőséget sem éreztem igazán valószínűnek. Aztán gyorsan felnőttem.

Az utolsó néhány hétben mégis közelebb férkőzött hozzám a gondolat, persze az ő hibájából. Már nem így mondta, majd meg fogok halni, hanem hogy meg fogok halni. Ez most történik, hahó. Mások is mondták már így előtte, ő addig sosem. Engem meg dühített, hogy ő tehetetlen. Képtelen voltam felkelteni a figyelmét az élet mindennapi dolgaival, és voltak pillanatok, amikor már én sem érdekeltem igazán. Beszélgetni sem volt kedve. Beszélni meg ereje nem volt. Nevetni sem. Enni sem. Pedig tudta, hogy ennie muszáj. Neki koncepciója volt az életbenmaradásra, de a végén már azt is elvetette. Húsz éves voltam akkor, nyilván a gyereknevelést is megunta. Aztán azt mondta, elég. Én meg azt mondtam, kicsit félek. Ő, gondolom, nem félt.

Amikor utoljára beszéltünk, vadast akart főzni, okvetetlenül, ha hazamegy végre a kórházból. Mindig vadast akart főzni, de viszonylag ritkán szánta rá magát. Én pedig bőszen forgattam a szemem, hogy ugyan már, az túl bonyolult, mert ennél a témánál mindig így szoktam. Igen, és a piros pulóvert, aminek a megkötése már vagy három éve folyamatos, azt befejezi végre. Okvetetlen. Mondtam, hogy mindenképp, de én hordani nem fogom, az hótsicher. Jaj, dehogynem fogod.. De Anyu, hiszen a piros a te színed!! Valóban?

Mindig is következetlen volt. Rendszertelen. Meg szétszórt. Aztán meghalt.

A mások élete

A beszéd sem terápia, de én könnyebben jutok konklúzióra, ha gondolataimnak hangot is adok. Mindig legyen, aki meghallgatja. Egyébként persze nem értem, miért jó ugyanazokat a nagy igazságokat újra és újra elmondani másoknak – eredetiségből mínusz pont - és meghallgatni másokat, hogy kinek mit sikerült ebből a nagy halmazból saját életére rávetíteni. Micsoda badarság! Színes, apró labdák oda- vissza, kissé kopottas labdák... 
Ettől leszünk érdekesek? Hogy vannak saját gondolataink? Saját gondolatok ezek?

Az én fejembe például a gondolatok legalább 30-40 százaléka az anyáméból szállt át. Akkoriban kettőnk életútja egy röpke időszakra találkozott, így lehetőségünk adódott együtt lenni egy kicsit. Mi mindig ugyanazokat a beszélgetéseket folytattunk le. Nekem hét év is kellett, hogy ezt megértsem. Először csak viccesnek tálaltam, később bosszantónak. Végül arra jutottam, hogy talán ez az élet. Anyám lénye egyre homályosabb, és én azóta is ugyanazokban a párbeszédekben élek együtt, immáron másokkal. 

Az élet nagy kérdései örökzöldek. Egyre-másra bukkanak fel ebben a vicces útvesztőben. Mint valami kommersz kvízjáték. A komplett nézőtér ismeri a jó választ, kivéve az érintetteket. Egy ideig minden kérdés újszerűnek tűnik. A megoldás, a koncepció feldereng, talán olvastam már valahol, vagy hallottam? Jajj, már megint… Keserű kávé reggel, zúzmara. Az előirt megoldási útvonal adott esetben nem adaptálható. Minden eset adott… Mindenki más könnyedén megoldaná. Persze. Mindenki más. Mások élete. 
Beszélgetni jó. Beszélni is jó. 

Retro: Ezt Neked II.

Valami fontosat akartam mondani. Így, a negyedik kellős közepén. Neked. A negyedik kellős közepén én speciel úgy érzem, mintha abban a tölcsérszerű vízmicsodában lennék, ami mindig kialakul, ha kihúzom a mosdóból a dugót... Aztán a lefolyó. Múltkor láttam a Trainspotting-ot, biztosan ezért. Vagy mert érettségizni fogok. ÉRETTségizni.... Van még kb. 2 hetem a 18-ig, addig már úgyse növök fel. Akkor meg minek? Miért a 18 a határ? És mi az, hogy ÉRETTSÉGI?

Túl hamar elmúlt ez a négy év, és most sajnálom. Talán várom is, hogy vége legyen, hogy túl legyek már rajta, a millió tételen, és hogy valami Új... De most, 2001. november 17-én, 01:38-kor sajnálom.

Sajnálom, hogy rutinszerűen éljük mindennapjainkat. Mi mindannyian. Rutinszerűen kelünk fel reggel, és ugyanígy fekszünk le. Ugyanazok az álmok, ugyanazok a hibák. És ugyanazok az arcok. Rutinszerűen a szemükbe nézünk, köszönünk nekik. Némelyikre rá is mosolygunk, és megbeszéljük vele az előző napot, meg a következőt, és hogy már megint esik az eső. Oly` felületesen. Talán feltűnne, ha nőne egy harmadik keze, de hogy valami bántja, az biztosan nem.

Mert fáj.  Sokunknak sok minden fáj. Fáj a magány. A céltalanság. A meg nem értettség. Az elmúlás. Mások érzéketlensége. Saját érzéketlenségünk. És harcolunk az illúziókkal kisminkelt tévésztárok sikere, meg a sablonokkal átszőtt társadalmunk ellen. Pedig mindez csak saját tisztázatlan lelkivilágunk... és tovább fertőzzük magunkat semmitmondó beszélgetésekkel...és végül elfogadjuk. Elfogadjuk akkor is, ha lázadunk, mert nem tehetünk ellene semmit. Nem tehetünk semmit, mert ezek csak szavak. Nagy szavak. Túlságosan fennköltek és érthetetlenek. Rossz szavak. Valami testközelibb kell, földszagúbb.

Pascal egyszer azt mondta, hogy minden ember szívében van egy Isten-alakű vákuum... ezért talán az emberekkel kéne elkezdeni. Itt, ezen a földön, érdekesebb úgy sincsen. Tudatosítanod kell, hogy akik ma még puszta tényként lézengenek körülötted, szabadon utálhatod és akár szeretheted is őket, egyszer majd el fognak tűnni, és akkor majd célirányos cselekedetek egész sorát kell majd végrehajtanod, hogy találkozhass velük (eldönt-felhív-egyeztet-lemond, a gyerek lázas és újra egyeztet...). De ma még elég egyszerűen hátrafordulni, és közölni a tömeggel, hogy már nem esik.

Igen, határozottan valami ilyesmit akartam mondani. Így, a negyedik kellős közepén. Neked. És még valami: A nap holnap reggel is fel fog majd kelni, és ezen az egy dolgon kívül minden csak másodlagos.

A létezés pótkávéja

Hosszú idő után újra írást színelünk. Öncélú írást… vagy éppen céltalant. Kicsit aggódunk megint, hogy lesz – e mit mondanunk. Hogy tudjuk-e majd hogyan. Valószínűleg éppen ez a baj.

„Akkoriban az apámtól örökölt koloniál íróasztalon írtam a verseimet melyekből a későbbi irodalomtudós karját tehetetlenül széttárva hiányolta a népből jött tehetségekre jellemző görcsöket és érdes fogalmazást szóval érted ”(Orbán Ottó)

Gyerekkorunkban már játszottunk ilyet. A ceruza serceg, amint a laphoz ér. Akkor sem volt mit mondanunk, és az igazat megvallva, nem is volt kinek. Írtunk hát az írás miatt. Írtunk végkimerülésig. Mostanában rendszeresen rácsodálkozunk a saját kézírásunkra. Mostanában már nem írunk kézzel.

Később egy nehéz, öreg írógépen írtunk a hideg szobában órákon keresztül, többnyire éjszaka. Akkor már kamaszok voltunk. Testületileg és szentül meg voltunk győződve arról, hogy a hideg elősegíti a szellemi felemelkedést. Az ominózus Hideget olyan örökzöld módszerekkel értük el, mint például a permanensen alacsony vércukorszint, valamint a fűtés elhagyása télen. Leszámítva a tényt, hogy a régi írógép valóban mocsok hangos volt – ami sokszor zavarta, vagy inkább sajátossá tette az asszociációkat - , ennek az időszaknak is megvolt a maga tagadhatatlan bája. Akkor még nem lehetett minden gondolatot tetszés szerint és nyom nélkül újra- és felülírni. Sosem volt az írás ennél izgalmasabb…

Ma már nincsenek határok. Írni lehet. Bármikor. Bármennyit. Bárkinek. Bárhova. A javítások, újragondolások és újraértelmezések lehetséges száma végtelen. A lap is mindig ugyanolyan tiszta lesz, mint legelső alkalommal volt, és a tinta sem fogy el soha. De kit érdekel ma már a szöveg? Végiggondolni? Leírni majd újraolvasni? Hogy hibátlan legyen? Sosem lesz az, meg aztán direkt- hibákat is vétünk sokx… Lazaság mögé bújtatott tudatlanság? Az írás nem terápia.
 


X : A szó eltávolít a léttől…
Y: Inkább segítene megörökíteni?
X: Kinek? Másnak?!
Y: Jajj. Az életet dokumentálni ugye veszélyes…
X: Némi prózai haszna tagadhatatlan.
Y: … a gondolatokat feljegyezni pedig felesleges?
X: Kinek? Másnak?!
Y: Hiszen míg élnek, velünk vannak, ha tovatűnnek, utólag viccesek lesznek és furák….
X: Idegenek?
Y: A permanens vergődés szórakoztat?
X: Alapvetően.
Y: Kielégít?
X: Aligha.
Y: Tehetnél ellene?
X: Minek?