Libazöld péntekem

Nálunk az orvoshoz járásnak nagy hagyománya van. Nem tudom más emberek mennyi időt töltenek preventív vizsgálatokon… Nos, én sokat, de kizárólag csak azért, hogy megőrizzem a családi békét. Pedig de unom! Az Úr látja lelkem, majdhogynem közönyösen érint téma. A vizsgálatot valahogy túllihegem, de az eredményért legszívesebben már vissza se mennék. Nem érdekel. Jól vagyok. És mennyire tudom utálni, ha találnak valamit! Ezek olyanok! Mindig találnak valamit. Boldogok a tudatlanok. Rajtam meg már négyzetcentiméterenként van valami jelentéktelen diagnózis, ami  kezeletlenül úgy negyven  év múlva bizton megöl. Hát ajánlom is, hogy ne korábban! Utána meg kezelve vagy kezeletlenül.. Ehh, badarság. Mi marad utána? Egy megoldandó probléma. Egy teher. Apám életfilozófiája, miszerint jobb félni, mint megijedni, egyszer a sirba visz. Ez, nem az epekő. Azért fizetek mindent az interneten keresztül, mert nyomasztana a gondolat, hogy a csekket rendszeresen és időben a postán kell befizetni. Minden nyomaszt, amit rendszeresen, adott időben, adott helyen KELL csinálni. Nekem az orvoshoz járás nem hobby. Én is félek a haláltól. Félek, hogy egyszer majd tényleg találnak valamit, és akkor majd szétvet a düh, hogy akaratlanul szereztem róla tudomást. Lehet, hogy ezért felejtek el rendszeresen visszamenni az eredményekért. Semmilyen halálos betegségemről nem szeretnék tudni, amíg tünetmentes. Mit tünetmentes..?! Akkor szeretném csak megtudni, amikor már egyedül is rájövök. De az én családomban ez nem fog összejönni.

Engem meg majd jól-szét-vet-a-düh...

Ezt az időszakomat libazöldnek képzelem. 

A nagyröptű

Tegnap éjszaka rátálaltam egy lányra. Egy fórumhoz szólt hozzá sokat, aztán egy helyen leírta a blogcímét is. A blogból közvetett módon derült ki a neve, onnan meg egy lépés nyomán az általa írt könyveket is megleltem... 
Beteg. Bár most elgondolkoztam, minősülhet- e ez a kijelentés adott esetben sértőnek…Miután azonban a diagnózisával kezdi a blogot, úgy döntöttem, ennyit, hogy beteg, akár én is leírhatok. Boldogok a lelki szegények, erre szoktam gondolni ilyenkor. Meg arra, hogy:  Uhh, dejó, hogy én egyszerű vagyok és ilyen…közönségesen materialista, és hogy egyszerűközönségesmaterialista minimálÉN-ként boldog lehetek…Na jó, ebben is csak a lehetőség van benne. Persze. Hogy nekem a mindennapi szürkehétköznap nem teher(nem borderline). Hogy beférek a társadalom szőtte határok közé, képes vagyok az előírt ritmusra táncolni… Ha kell, ha érdekem, és ha akarom. A lehetőség. Lehetőség a választásra. Aki diagnosztizálható agyilag, az ezt speciel bukta.  

Ha valaki túlszenzitív és a belső világa is aggasztóan súlyos – nyilván, mert tartalmas,- könnyebben megőrülhet? Cserébe esetleg az aggasztóan súlyos lelkivilág dob majd némi csócsálnivalót a kultúrálkritikus közvélemények. Ez az ára? A normál életre való képtelenség? Persze az is lehet, hogy ez nem igaz. Nem kell uniformizálni. Én ismerek ellenpéldát. Egyet. Őrület, stimmt, felületesség szintúgy. Kedves, aranyos lány – volt. Öncélú őrület szervi alapon. Nagy átverés. Rendezett, harmonikus, vagy legalább boldog életet élő, minden pszichotikusságtól mentes, nagy művészt a világtörténelemben… Én speciel most egyet sem tudok felsorolni. Más valaki?

Amikor kamasz voltam, úgy éreztem, senki sem ért meg igazán.- Jaj, de sablon!- Az anyám meg főleg nem. Csakazértse. - Lehet ezt még fokozni?- Azt gondoltam, ez egészen biztosan azért van, mert ő olyan földhözragadt, vagy ilyesmi. Különbenmeg Ady-t se értette meg senki. A Fekete zongorát is például amikor megírta, azt sem értették. – Ez autentikus, mert Ady harmadikos tananyag.( szerk.) - Nemistudommár mi volt az a jelző, amivel ezt az embertípust illettük akkoriban mi. Mármint a földhözragadtat. Mert mi aztán tudtuk, vagy legalábbis sejtettük, mik az élet IGAZI nagy kérdései. És persze bőszen kerestük a hiperszuper frenetikusgigantikus  válaszokat rájuk. Nagy teher. Nem találtunk semmit, ám a keresés tökéletesen kimerített, valamint lefoglalta agykapacitásunk 62-98 százalékát napszaktól függően. Elvből voltunk reményvesztettek. Boldogtalanok? Apatikusak! Egy idő után jólesett elfelejteni, hogy ennek a keresésnek nem a keresés maga volt az eredeti célja. Különbenmeg, nem is kérdezte senki. 
Miazhogymennyiegykilokenyer?

Az alábbi idézet nagyon tetszett akkoriban, mert kifejezőnek találtuk. Kortárs. Egy irodalmi folyóiratban találtam rá kétezeregyben. Lentebb már idéztem foszlányokban és szabadon, de nem hivatkoztam le, bocs. 

„A sokkoló kamaszkori kiáltás, hogy haláloddal végleg eltűnsz, immár közeledőben. A pánik elmarad. Megpróbálod fegyelmezni. Feloldani. Átkölteni. Filozófiákat fabrikálni rá .Az átértelmezésre Hogy ittlétünk iszonyú nagy csalás. Megcsalatás. Hogy csoda. Hogy megbocsáthatatlan és indokolatlan. Hogy radikálisan meg kell szakítani.
  Ámbár ez – közvélekedésileg – gyávaság. Bár a gyávasághoz is elég nagy elhatározás kell. Legalább olyan, mint az ittmaradáshoz. A permanens vergődéshez. A vergődés permanenciájához. Az időkénti eufóriához. Az eufória elmaradásához. Az eufória kívánásához. A nem kívánáshoz szintúgy. A leépüléshez bölcsesség? Avagy a kihagyó emlékezet?A kihagyó emlékezethez?Szószaporítás. A szó eltávolít a léttől, bár segítene megörökíteni. Kinek?Másnak?A létezés pótkávéja. Szánalmas és mulatságos. Az életnek nevezett elterelő művelet sem feledteti a létezés misztériumát. 
  Aztán majd meg kell halni.” ( Morafkó László)

.

Meg volt egy másik idézet is, ami Szilvási Egymás szemében című könyvében fordul elő. Mivel az én példányomnak példátlanul veszett nyoma, nem tudok felelősséget vállalni az esetleges pontatlan idézetért. Valami olyasmi volt, hogy: 

Tizenhét éves. Napjainkban az emberből nem lesz felnőtt, megmarad gyereknek. A gyerekek pedig más szemmel nézik a világot. Nem mintha a magam fajtának nem lennének szorongásaik Szörnyű szorongások gyötörnek. De a szem, az hideg marad. Hideg, mint a kő. És nincsenek könnyei. 

Egész jól memorizáltam, így 8 év távlatából úgy érzem. A szerző bizonyos Natalie Ginsberg, vagy ehhez hasonló, aki nem hiszi, járjon utána. Pontatlan idézetet nem teszek idézőjelbe. 

Anyám egyszer azt mondta, hogy minek ezek a nagyröptű szavak. Szó szerint ezt mondta, és nagyon megsértett. Egy nappal a halála után értettem meg, mit mondott valójában. Jobb később, mint soha. Jobb későn, mint soha? Hogy nem volt ő igazából semmivel sem fölhözragadtabb, mint én. Mindketten épp ugyanannyira voltunk/vagyunk közönségesek, ha úgy tetszik. Valószínűleg ő is volt kamasz, bár személyesen nem tapasztaltam, így eskü alatt nem vallanám. Valószínűleg ő is kereste a frenetikusgigantikusakat, de lehet, hogy másképp nevezte. És valószínűleg ő is kinőtte a keresést, még azelőtt, hogy megszülettem. Hálisten. Ennyi. 

Ó, nagyon szégyelltem magam, mikor nagy robajjal rám zuhant a felismerés, hogy…

Ok nélkül boldogtalannak lenni sétagalopp. Kurvanagy luxus. Próbálnál inkább okafogyottan boldog lenni… Na, az a vérveríték. Az a precíz koncepció. Nehéz sport csak Igazán Nagyoknak. A kemény munka ez esetben kielégítő eredménnyel zárult. Tapsot érdemel! Gratulálok! 

Retro: Ezt Neked I.

Hidd el nekem, az éjszaka csodálatos, egészen rendkívüli dolog. Tudod miért? Mert éjszaka bármi megtörténhet veled. Ami után vágyakoztál, s amit addig talán nem is képzeltél. Mert álmodhatsz, az álom pedig egészen más, mint a valóság. Sokkal szabadabb, sokkal felemelőbb, sokkal szebb, sokkal… jobb. Az álom nem a valóság. 

Esetleg találkozol egy lánnyal, akit azelőtt soha sem láttál. Aki odalép hozzád, és azt mondja - Emlékszel? -, és neked az az érzésed támad, hogy már nagyon régen ismered. Hirtelen olyan bódító lesz minden. Túl homályos, túl forró, túl fülledt. És ez a fekete… Soha nem hitted, hogy a fekete ilyen érzéseket kelthet benned. A sötétség titokzatos és kiszámíthatatlan. A fekete őrjítő, szinte elviselhetetlen. Fájdalmat okoz, és te mégis vágysz rá. Repít, elenged, és te zuhansz, majd újra felkap és forgat. Az egész tested vonaglik, minden porcikád reszket… Az egyetlen hang, ami még kijön a szádon, az valami hörgés, hogy úgy érzed, most menten meghalsz, elégsz és mégis csodálatos, és szikrázó és őrület…

Aztán vége, és te lebegsz. Behunyt szemekkel. Valami szellő kering körülötted, ez egy kicsit lehűt. Az a lány olyan édesen kacag, és mindenütt virágillat. Mintha tavasz lenne… Ó, hiszen tavasz van!

Amikor másnap felébredsz, már csak pillanatokra emlékszel. Néha felvillan a lány arca… nem is, inkább csak a mosolya. A hangja, ahogy azt mondja – Kisfiú -, mintha kötekedne, mintha fel akarna dühíteni. Kacaj és virágillat. A részleteken nem is töröd a fejed, úgyis csak megrontanák ezt a képet. Butaság a dolgokat elaprózni, messziről minden tökéletesebb. Egy idő után rájössz, hogy nincsenek is részletek. Csak egy egységes érzés van, amit néha hozzá tudsz társítani valamihez, néha meg nem. De ennyi elég is. 

Hétfőn reggel elmélyülten magolod a fizikát. Csak akkor veszel észre, amikor már leültem melléd. Rám nézel, majd valahova mögém, jelezvén, hogy gondolkozol. Elmosolyodsz. Az a bizonyos féloldalas mosoly, aminek semmi köze a jókedvhez. Enyhén megingatod a fejed, hogy is születhetett a te fejedben ekkora butaság! Olyan furcsa álmom volt, - mondod – olyan… meghökkentő. Aztán felriadsz e lélegzetvételnyi álmodozásból, rám nézel és ténylegesen elmosolyodsz : Különben, megtanultad a fizikát? Hétfő van, az ofő tutira nyiratni fog… Egyébként, szia! -, és újra a könyvedbe mélyedsz. Én pedig tovább nézlek, mint azelőtt, mint mindig, és azon gondolkodom, milyen jó lenne, ha tudnék beszélni. Mély sóhaj, és elkezdem kipakolni a könyveimet. Elvégre is, én elsősorban tanuló vagyok, és csak aztán szerelmes. Azon kívül hétfő van, az ofő tutira nyiratni fog, és nem, nem tanultam meg a fizikát. De ami késik, nem múlik. Hiszen az élet szép, és hálisten elég hosszú. Igaz, néha megszokott és unalmas. De a megszokott dolgok legalább megnyugtatóak. Én azt hiszem, ebben rejlik a varázs. Az álom különben is a gyávák menedéke. Ugye, mi nem vagyunk gyávák?!

Ne tegyél olyat, amit én nem tennék

Amikor meghalt, megzavarodtam. Pedig nem ért váratlanul a dolog, egyáltalán nem. Évek óta játszadoztunk már a gondolattal. Én persze sosem hittem el teljesen, hogy ez megtörténhet. Csak úgy tettem, mintha… Mert ezt akarta. Mert legeslegjobban múlt időben szeretett magáról beszélni. Én meg ráhagytam.

Hogy árva lehetek, egészen meseszerűnek tűnt fel előttem. Elvégre is, majdnem mindegyikben van egy ilyen motívum. Ott van példának Hófehérke, meg a kis gyufaáruslány. Bár, ha jól emlékszem, az ő családi helyzetét nem sokat firtatja Andersen, de Bambi például biztosan árva… Úgy éreztem, ha én is árva lennék, attól különleges is lennék egyből, mint amikor valakiről később derül ki, hogy hercegnő. Egyik eshetőséget sem éreztem igazán valószínűnek. Aztán gyorsan felnőttem.

Az utolsó néhány hétben mégis közelebb férkőzött hozzám a gondolat, persze az ő hibájából. Már nem így mondta, majd meg fogok halni, hanem hogy meg fogok halni. Ez most történik, hahó. Mások is mondták már így előtte, ő addig sosem. Engem meg dühített, hogy ő tehetetlen. Képtelen voltam felkelteni a figyelmét az élet mindennapi dolgaival, és voltak pillanatok, amikor már én sem érdekeltem igazán. Beszélgetni sem volt kedve. Beszélni meg ereje nem volt. Nevetni sem. Enni sem. Pedig tudta, hogy ennie muszáj. Neki koncepciója volt az életbenmaradásra, de a végén már azt is elvetette. Húsz éves voltam akkor, nyilván a gyereknevelést is megunta. Aztán azt mondta, elég. Én meg azt mondtam, kicsit félek. Ő, gondolom, nem félt.

Amikor utoljára beszéltünk, vadast akart főzni, okvetetlenül, ha hazamegy végre a kórházból. Mindig vadast akart főzni, de viszonylag ritkán szánta rá magát. Én pedig bőszen forgattam a szemem, hogy ugyan már, az túl bonyolult, mert ennél a témánál mindig így szoktam. Igen, és a piros pulóvert, aminek a megkötése már vagy három éve folyamatos, azt befejezi végre. Okvetetlen. Mondtam, hogy mindenképp, de én hordani nem fogom, az hótsicher. Jaj, dehogynem fogod.. De Anyu, hiszen a piros a te színed!! Valóban?

Mindig is következetlen volt. Rendszertelen. Meg szétszórt. Aztán meghalt.

A mások élete

A beszéd sem terápia, de én könnyebben jutok konklúzióra, ha gondolataimnak hangot is adok. Mindig legyen, aki meghallgatja. Egyébként persze nem értem, miért jó ugyanazokat a nagy igazságokat újra és újra elmondani másoknak – eredetiségből mínusz pont - és meghallgatni másokat, hogy kinek mit sikerült ebből a nagy halmazból saját életére rávetíteni. Micsoda badarság! Színes, apró labdák oda- vissza, kissé kopottas labdák... 
Ettől leszünk érdekesek? Hogy vannak saját gondolataink? Saját gondolatok ezek?

Az én fejembe például a gondolatok legalább 30-40 százaléka az anyáméból szállt át. Akkoriban kettőnk életútja egy röpke időszakra találkozott, így lehetőségünk adódott együtt lenni egy kicsit. Mi mindig ugyanazokat a beszélgetéseket folytattunk le. Nekem hét év is kellett, hogy ezt megértsem. Először csak viccesnek tálaltam, később bosszantónak. Végül arra jutottam, hogy talán ez az élet. Anyám lénye egyre homályosabb, és én azóta is ugyanazokban a párbeszédekben élek együtt, immáron másokkal. 

Az élet nagy kérdései örökzöldek. Egyre-másra bukkanak fel ebben a vicces útvesztőben. Mint valami kommersz kvízjáték. A komplett nézőtér ismeri a jó választ, kivéve az érintetteket. Egy ideig minden kérdés újszerűnek tűnik. A megoldás, a koncepció feldereng, talán olvastam már valahol, vagy hallottam? Jajj, már megint… Keserű kávé reggel, zúzmara. Az előirt megoldási útvonal adott esetben nem adaptálható. Minden eset adott… Mindenki más könnyedén megoldaná. Persze. Mindenki más. Mások élete. 
Beszélgetni jó. Beszélni is jó.