Kétezer-tíz

Élek még, intellektuálisan nem nyilvánulok meg gyakran, de az életfunkcióim rendben vannak. Ha ez jelent valamit. A közeljövőben abszolválok majd néhány alapvető orvosi tesztet, pontosabb információval akkor szolgálhatok.

Élek. Valamit dolgozok, hogy fizetni tudjam az élet alapköltségeit, de ez nyilván nem vezet sehova. Puszta levitáció. London szórakoztató, de többé már nem érzem turistának magam. A London Eye éjszakai fényei sose hatottak meg úgy, mint anno a Lánchíd, ennek ellenére nem vágyom vissza. Jó ez a hely, csak most már aztán igazán tovább kell lépni. Előre. Végső soron az előre lépegetés az, ami kielégít hosszútávon, és rövidtávon egyaránt. Ezt már ebben a korban az ember világosan érzi.

Az előrelépés esszenciális tényezője ez esetben is a pénz. Na meg a perspektiv munkakörnyezet. A sorrend tetszésszerű - bár én nem látom értelmét a sorba rendezésnek. A kettő kell, így, együtt. Na, mármost a perspektiv munkakörnyezet elnyeréséhez hosszabb út vezet. Pénz könnyebben is lehetne, de ezt most ne firtassuk. Elsőként egy olyan munka kell, ami nem fizikai. Értsd: vágyom vissza az irodába, az íróasztal mögé, hogy megint napi tíz órában stíröljem a monitort. Máris jobban érezném magam a bőrömben. Ehhez nem kell sok. A kurva nagy szerencsén kívül például némileg jobb angol nyelvtudás. Úgyhogy hétfőn újra beiratkozom egy nyelviskolába. Szeptembertől szeretnék egyetemre járni, ehhez azonban kell még egy nyelvvizsga. Ezt nyáron épp jó lenne letenni. Aztán nemsokára keresni kezdek egy irodai jellegű munkát. Ha csak az interjúig jutok majd el, akkor is tanulok vele. Itt mindenki külföldi, miért ne sikerülne nekem is bejutni valahova. Ha nem most azonnal, akkor később. 

Ha ez így mind beindul, érzem majd, hogy úton vagyok valahova. És akkor majd jó lesz nekem. 

Ne tegyél olyat, amit én nem tennék II.

Amikor meghalt, megzavarodtam. Szószerit. Néztem, de nem láttam. Egy csomó időbe telt, míg megértettem, hol vagyok és ki az, aki beszél hozzám. Elmenekültem az agyam egy kis szegletébe, ott lekuporodtam a fal mellett, és vártam. Reméltem, hogy gyorsan véget ér ez az egész. Nem voltam ott egyedül, bár nem tudom pontosan, hányan lehettünk. Mindenki beszélt, nem vitatkoztak. Mindenki hozzám beszélt, vagy inkább magához. Volt, aki sírt, mert gyerek volt megint és kusza felnőttlábak között nem tudta már, merre induljon el kifelé. 

Volt, aki dühös volt, bár nem tudtam, kire pontosan. Ő nem ült le sosem. Körbe-körbejárkált, vagy éppen oda-vissza. 

Aki sírt, néha mesélt is. Olyankor megnyugodni látszott egy kicsit. Azt mondta, gyereknek lenni sem egyszerű. Minden olyan felmérhetetlenül nagy, végtelen is talán. És a kérdések is legalább olyan súlyosak, mint később. Gyereknek lenni sem jobb, csak más. 

Vattacukor. Körömlakk. Martini.

Most úgy vagyok, hogy jól vagyok nagyon...

Egy csomó, kommerszebbnél kommerszebb szeméttel a fejemben. Nem érzek semmit, ami súlyos lenne, nemes, vagy megörökitésre érdemes. Semmi, csak vattacukor. 

Magamat most csipkefehérnemű, rózsaszin körömlakk és Martini- s poharak közé képzelem. És ez igy pont jó.

Pihentető.

De irni nem fogok róla :) . 

És majd leszek megint. 

Ugye, ez itt már a holtpont

Remélem, ez már a legalja. Remélem, most már indulhatok a másik irányba... Remélem.

Az idő könnyű, fehér homok, melyben tükörszilánkok csillannak meg néha. Két tenyeremben tartom az időt könnyedén, vigyázva, mintha galambot emelnék. Az idő pereg, pereg... Képtelen vagyok elég szorosra zárni az ujjaimat, a homok egyre csak fogyatkozik. Szorítanám jobban, a markomba is zárhatnám, de a szilánkok megannyi tövisként sértik fel a tenyerem. A bőröm alá furakodnak, már nem érzem az időt, a múlását sem érzem. Az égető, zavaró, dühítő fájdalmat érzem csak, melyet MEG KELL szüntetnem valahogy...

... közben pedig megint elveszte(gete)k egy maréknyi időt. Nem figyelek eléggé.

Nem figyelek eléggé. 

… nekem is sok mindenki hiányzik

Én végül is arra jutottam, hogy jobb a másikat két lépés távolságból szemlélni. 

Hogy jobb? Relatív. Mindenképp okosabb. A kivitelezés ezesetben is  megfelelő technika és időzítés kérdése… hehe. Na meg a gyakorlás és az önfegyelem. . .

A legeslegközelibb emberekben is csalódom sokszor. Olyankor lehetnék teátrális, és eltéphetném a szálakat (,vagy felégethetném a hidakat, ha úgy tetszik).  Nem tehetem. Nem akarom. Szükségem van rájuk. 

Vannak kapcsolatok, melyek fontosak voltak egykor, de aztán elmúltak.  Nem találjuk a megfelelő hangot, vagy csak egyszerűen nincs már igény rá. Van, hogy az adott időben és térben nincs visszaút. Ez még talán rosszabb, mint az időleges csalódás, ami később fakul... 

Az emberek változnak.

Van, hogy szeretnék sokat adni, időben és energiában egyaránt. Van, hogy bármit megadnék, csak kérni kellene. Néha túl egyenes vagyok, ez sokakat meghökkent. (Megriaszt?) Aztán csak állok, és nézem, ahogy az emberek körbe- körbe járják a másikat. Biztonságos távolságból nézegetik, hogy ha esetleg ütne, akkor se érjen el…

Igen. Aztán később feleszmélek, és lépek kettőt vissza. Ilyenkor szeretnék dacból messzire menni, de rájöttem már, hogy annak sincs értelme. Ezen is csak túl kell esni. 

Igazából, mostanában már ritkán megyek közelebb.

Kicsit dühös vagyok emiatt. 

Nem, én nem vagyok dühös. Van valaki a fejemben, aki dühös emiatt. Meg kicsit keserű is. Sok ember, sok barát, sok szerető. Tudom én ezt csinálni, ha kell, de úgy szeretnék őszinte lenni. (közhely)

Vagy csak magamat áltatom. 

Mindenesetre csinálom én is ... Körbe- körbe sétálgatok, és messziről integetek. Ha valaki olyat tesz, ami egyéb helyzetben fájna, csak annyit mondok:  
Mekkora szerencse, hogy sose hittem el, hogy ez igazi – barátság – szerelem –  ... 

A hiányérzetem nem túl éles, de állandó.  

Mint egy monoton, alig hallható alt a háttérben.

Happy People Don't Smoke Cigarettes

Már megint a telefont-tizennégypercenként-ellenőrzős stádiumban vagyok. Azt hiszem, nekem bejön ez a bénázás, persze ezt titkolom, főleg magam előtt. Biztos bejön, különben nem csinálnám. Legalább ez arra kényszerit, hogy magammal hordjam a telefonomat, és így mindenki boldogabb, mert el tudnak érni. Na.

Más. Tegnap abszolváltam életem első londonbeni szórakozóhely-látogatását. Nos, láttam én már egyet, s mást, ami az éjszakai szórakozás témáját érintheti… Ez azé' egy kicsit odavágott. Persze, tudtam ám én, hogy itt TÉNYLEG nem lehet a belterekben cigizni, ennek okán ugye a beülős helyeken rendszeresen a teraszt választottam. Nincs is ezzel baj. Abszolúte egyet értek a gondolattal, különben is tré a cigi. Én se fogok már cigizni, mer tré. És mer nincs rá pénzem. Meg mer tré. No de egy szórakozóhely éjjel! Nem igazán tudtam mit kezdeni a helyzettel, egész üresnek éreztem a saját cselekvésfolyamataimat… Üresnek, jah, meg tétovának. Végül is aztán táncoltam. Mindenesetre. Abból egy buliban nem lehet nagy baj. Inni nem ittam sokat, az se volt jó. Legközelebb okvetlenül be kell ruházzak egy vodkára a Tescóban. Kinőttem én már a borivós korszakomból. Ezt a gyomrom említette tegnap éjszaka. Kénytelen leszek a későbbiekben figyelembe venni. Egyébként mindenki nagyon konszolidált volt a helyen, senki se hányt és nem is pettingelt nyilvánosan, nagyjából világos is volt és mivel a népek a hely előtt cigiztek, senkit sem tapostak halálra. Szóval igennagyon szalonképes volt az egész. Tetszett. Bár a kolis ide-odafetrengések korában felszabadultabb voltam. Ehh. Mindenkinek fel kell nőnie egyszer. Majd megnézek néhány Sex and the city-t, hogy kicsit feltöltsem magam szingli-harmincas életérzésből. Nem rossz ez, csak több pénz kéne hozzá. Az emberek nagyon kedvesek voltak, volt ott egy csomó magyar is. Én nem ismertem senkit, és nem is beszéltem angolul. Remélem, mindez hamarosan sokat változik majd. Ámen. 

Két blogger szövegét bírom, szoktam őket olvasgatni néha. Valahogy mindig nagyon régi beírásokra bukkanok. Öt évvel ezelőttiekre például. Most csakazértis megkerestem, hogy hol blogolnak jelenleg. Mindkét csaj férjnél van már vagy/és terhes vagy/és gyereket nevel. Nem depresszívek, nem tartanak macskát, nincsenek bonyolult szerelmi kapcsolataik (telefont-tizennégypercenként-ellenőrzős stádiumaik) és részeges éjszakáik sem. Orvoshoz járnak, neuropszichológiát tanulmányoznak, gyerekkaját vásárolnak, korporatív-reklámozzák a BIOCHEF-et, meg termékileg is egyébként (ezért mennyit fizetnek?), és nem írnak lelki hullámvasutakról… Ez a lehetséges előrelépések legegészségesebb formája harmincon túl, én tudom, de valahogy nem szeretnék még ott tartani. Hál'isten, van még egy bő 8 évem, hogy pánikoljak azon, hogy sosem találom meg az igaz szerelmet, sose leszek jó nő, hogy hullik a hajam, törik a körmöm, nem vagyok szórakoztató, és szellemes…. ( igény szerint folyatatható tovább)…. Tetszik ez nekem. Most. Később már nem fog. Mint a kollégiumi élet. Például. 

Life's for sharing

Londonban vagyok. 

Azért nem írtam eddig, mert lusta voltam. Most pedig azért írok, mert lusta vagyok minden másra. Az nem igaz, hogy az elmúlt időszakban nem akadt volna időm bloggolni, és az sem igaz, hogy most képtelen vagyok kimozdulni a lakásból, és elmenni angol órára. Fizikailag valószínűleg képes vagyok rá, de ez az ESŐ teljesen megbénít… ó igen, nagy luxus Londonban depresszívnek lenni az esőtől. Nem vagyok depresszív, csak fázom. Megfáztam tegnap a parkban, és álmos is vagyok. Nem értem, miért nem elég nekem mostanában alvásból a hat óra, és miért vagyok napközben is álmos. Biztos az eső. Az elmúlt héten azon tűnődtem, hogy talán azért lelkesít ennyire a napsütés, mert kevés van belőle…itt. Van egy thai ismerősöm, ő bizonyára jobban szenved. Meg a brazilok is, azt mondták. Nem érzem át. Száz szónak is egy a vége, nem megyek ma órára, és nem szégyellem magam eléggé. Akkor ezen talán lépjünk is túl …

Múltkor a T-mobile szlogenjét szakmailag tanulmányozva (Life's for sharing) meginogtam a blogírással kapcsolatosan. Konkrétan hogy: Jobb a jó, vagy könnyebb a rossz, ha más is tudja? Menő a minél több látogató? (az) Jobb volt a buli, ha másnap mindenki láthatja a képeket? A más alatt nem a barátokat értem, hanem a random akárkit. Például. Az önmagunkon könnyítés egyszerű céljára a sima napló is tökéletesen kielégítő lenne, bár ami engem illett, inkább a blog mellett voksolok. Így legalább valamelyest modorálom magam, és azokat a gondolatokat és félelmeket, amelyeket Tényleg gáznak érzek, nem teszem közhírré. Így van némi esély rá, hogy idővel feledésbe merülnek. Nem jó azt visszaolvasni, terápiás céllal sem. Nekem nem…..

Mindegy, végül is arra jutottam, hogy a blogolás exhibicionizmus, bevallottan, vagy eltitkoltan, nagyon, vagy csak egy kicsikét… Tudom, ez nem lep meg senkit, engem sem lepett meg. Csak jó volt vele szembesülni. A facebook egy más kérdéskör, bár sokban hasonló. Ez meg egy jó cikk a facebook őrületről. Alszom egy kicsit.