A nagyröptű

Tegnap éjszaka rátálaltam egy lányra. Egy fórumhoz szólt hozzá sokat, aztán egy helyen leírta a blogcímét is. A blogból közvetett módon derült ki a neve, onnan meg egy lépés nyomán az általa írt könyveket is megleltem... 
Beteg. Bár most elgondolkoztam, minősülhet- e ez a kijelentés adott esetben sértőnek…Miután azonban a diagnózisával kezdi a blogot, úgy döntöttem, ennyit, hogy beteg, akár én is leírhatok. Boldogok a lelki szegények, erre szoktam gondolni ilyenkor. Meg arra, hogy:  Uhh, dejó, hogy én egyszerű vagyok és ilyen…közönségesen materialista, és hogy egyszerűközönségesmaterialista minimálÉN-ként boldog lehetek…Na jó, ebben is csak a lehetőség van benne. Persze. Hogy nekem a mindennapi szürkehétköznap nem teher(nem borderline). Hogy beférek a társadalom szőtte határok közé, képes vagyok az előírt ritmusra táncolni… Ha kell, ha érdekem, és ha akarom. A lehetőség. Lehetőség a választásra. Aki diagnosztizálható agyilag, az ezt speciel bukta.  

Ha valaki túlszenzitív és a belső világa is aggasztóan súlyos – nyilván, mert tartalmas,- könnyebben megőrülhet? Cserébe esetleg az aggasztóan súlyos lelkivilág dob majd némi csócsálnivalót a kultúrálkritikus közvélemények. Ez az ára? A normál életre való képtelenség? Persze az is lehet, hogy ez nem igaz. Nem kell uniformizálni. Én ismerek ellenpéldát. Egyet. Őrület, stimmt, felületesség szintúgy. Kedves, aranyos lány – volt. Öncélú őrület szervi alapon. Nagy átverés. Rendezett, harmonikus, vagy legalább boldog életet élő, minden pszichotikusságtól mentes, nagy művészt a világtörténelemben… Én speciel most egyet sem tudok felsorolni. Más valaki?

Amikor kamasz voltam, úgy éreztem, senki sem ért meg igazán.- Jaj, de sablon!- Az anyám meg főleg nem. Csakazértse. - Lehet ezt még fokozni?- Azt gondoltam, ez egészen biztosan azért van, mert ő olyan földhözragadt, vagy ilyesmi. Különbenmeg Ady-t se értette meg senki. A Fekete zongorát is például amikor megírta, azt sem értették. – Ez autentikus, mert Ady harmadikos tananyag.( szerk.) - Nemistudommár mi volt az a jelző, amivel ezt az embertípust illettük akkoriban mi. Mármint a földhözragadtat. Mert mi aztán tudtuk, vagy legalábbis sejtettük, mik az élet IGAZI nagy kérdései. És persze bőszen kerestük a hiperszuper frenetikusgigantikus  válaszokat rájuk. Nagy teher. Nem találtunk semmit, ám a keresés tökéletesen kimerített, valamint lefoglalta agykapacitásunk 62-98 százalékát napszaktól függően. Elvből voltunk reményvesztettek. Boldogtalanok? Apatikusak! Egy idő után jólesett elfelejteni, hogy ennek a keresésnek nem a keresés maga volt az eredeti célja. Különbenmeg, nem is kérdezte senki. 
Miazhogymennyiegykilokenyer?

Az alábbi idézet nagyon tetszett akkoriban, mert kifejezőnek találtuk. Kortárs. Egy irodalmi folyóiratban találtam rá kétezeregyben. Lentebb már idéztem foszlányokban és szabadon, de nem hivatkoztam le, bocs. 

„A sokkoló kamaszkori kiáltás, hogy haláloddal végleg eltűnsz, immár közeledőben. A pánik elmarad. Megpróbálod fegyelmezni. Feloldani. Átkölteni. Filozófiákat fabrikálni rá .Az átértelmezésre Hogy ittlétünk iszonyú nagy csalás. Megcsalatás. Hogy csoda. Hogy megbocsáthatatlan és indokolatlan. Hogy radikálisan meg kell szakítani.
  Ámbár ez – közvélekedésileg – gyávaság. Bár a gyávasághoz is elég nagy elhatározás kell. Legalább olyan, mint az ittmaradáshoz. A permanens vergődéshez. A vergődés permanenciájához. Az időkénti eufóriához. Az eufória elmaradásához. Az eufória kívánásához. A nem kívánáshoz szintúgy. A leépüléshez bölcsesség? Avagy a kihagyó emlékezet?A kihagyó emlékezethez?Szószaporítás. A szó eltávolít a léttől, bár segítene megörökíteni. Kinek?Másnak?A létezés pótkávéja. Szánalmas és mulatságos. Az életnek nevezett elterelő művelet sem feledteti a létezés misztériumát. 
  Aztán majd meg kell halni.” ( Morafkó László)

.

Meg volt egy másik idézet is, ami Szilvási Egymás szemében című könyvében fordul elő. Mivel az én példányomnak példátlanul veszett nyoma, nem tudok felelősséget vállalni az esetleges pontatlan idézetért. Valami olyasmi volt, hogy: 

Tizenhét éves. Napjainkban az emberből nem lesz felnőtt, megmarad gyereknek. A gyerekek pedig más szemmel nézik a világot. Nem mintha a magam fajtának nem lennének szorongásaik Szörnyű szorongások gyötörnek. De a szem, az hideg marad. Hideg, mint a kő. És nincsenek könnyei. 

Egész jól memorizáltam, így 8 év távlatából úgy érzem. A szerző bizonyos Natalie Ginsberg, vagy ehhez hasonló, aki nem hiszi, járjon utána. Pontatlan idézetet nem teszek idézőjelbe. 

Anyám egyszer azt mondta, hogy minek ezek a nagyröptű szavak. Szó szerint ezt mondta, és nagyon megsértett. Egy nappal a halála után értettem meg, mit mondott valójában. Jobb később, mint soha. Jobb későn, mint soha? Hogy nem volt ő igazából semmivel sem fölhözragadtabb, mint én. Mindketten épp ugyanannyira voltunk/vagyunk közönségesek, ha úgy tetszik. Valószínűleg ő is volt kamasz, bár személyesen nem tapasztaltam, így eskü alatt nem vallanám. Valószínűleg ő is kereste a frenetikusgigantikusakat, de lehet, hogy másképp nevezte. És valószínűleg ő is kinőtte a keresést, még azelőtt, hogy megszülettem. Hálisten. Ennyi. 

Ó, nagyon szégyelltem magam, mikor nagy robajjal rám zuhant a felismerés, hogy…

Ok nélkül boldogtalannak lenni sétagalopp. Kurvanagy luxus. Próbálnál inkább okafogyottan boldog lenni… Na, az a vérveríték. Az a precíz koncepció. Nehéz sport csak Igazán Nagyoknak. A kemény munka ez esetben kielégítő eredménnyel zárult. Tapsot érdemel! Gratulálok!