A beszéd sem terápia, de én könnyebben jutok konklúzióra, ha gondolataimnak hangot is adok. Mindig legyen, aki meghallgatja. Egyébként persze nem értem, miért jó ugyanazokat a nagy igazságokat újra és újra elmondani másoknak – eredetiségből mínusz pont - és meghallgatni másokat, hogy kinek mit sikerült ebből a nagy halmazból saját életére rávetíteni. Micsoda badarság! Színes, apró labdák oda- vissza, kissé kopottas labdák...
Ettől leszünk érdekesek? Hogy vannak saját gondolataink? Saját gondolatok ezek?
Az én fejembe például a gondolatok legalább 30-40 százaléka az anyáméból szállt át. Akkoriban kettőnk életútja egy röpke időszakra találkozott, így lehetőségünk adódott együtt lenni egy kicsit. Mi mindig ugyanazokat a beszélgetéseket folytattunk le. Nekem hét év is kellett, hogy ezt megértsem. Először csak viccesnek tálaltam, később bosszantónak. Végül arra jutottam, hogy talán ez az élet. Anyám lénye egyre homályosabb, és én azóta is ugyanazokban a párbeszédekben élek együtt, immáron másokkal.
Az élet nagy kérdései örökzöldek. Egyre-másra bukkanak fel ebben a vicces útvesztőben. Mint valami kommersz kvízjáték. A komplett nézőtér ismeri a jó választ, kivéve az érintetteket. Egy ideig minden kérdés újszerűnek tűnik. A megoldás, a koncepció feldereng, talán olvastam már valahol, vagy hallottam? Jajj, már megint… Keserű kávé reggel, zúzmara. Az előirt megoldási útvonal adott esetben nem adaptálható. Minden eset adott… Mindenki más könnyedén megoldaná. Persze. Mindenki más. Mások élete.
Beszélgetni jó. Beszélni is jó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése