Happy People Don't Smoke Cigarettes

Már megint a telefont-tizennégypercenként-ellenőrzős stádiumban vagyok. Azt hiszem, nekem bejön ez a bénázás, persze ezt titkolom, főleg magam előtt. Biztos bejön, különben nem csinálnám. Legalább ez arra kényszerit, hogy magammal hordjam a telefonomat, és így mindenki boldogabb, mert el tudnak érni. Na.

Más. Tegnap abszolváltam életem első londonbeni szórakozóhely-látogatását. Nos, láttam én már egyet, s mást, ami az éjszakai szórakozás témáját érintheti… Ez azé' egy kicsit odavágott. Persze, tudtam ám én, hogy itt TÉNYLEG nem lehet a belterekben cigizni, ennek okán ugye a beülős helyeken rendszeresen a teraszt választottam. Nincs is ezzel baj. Abszolúte egyet értek a gondolattal, különben is tré a cigi. Én se fogok már cigizni, mer tré. És mer nincs rá pénzem. Meg mer tré. No de egy szórakozóhely éjjel! Nem igazán tudtam mit kezdeni a helyzettel, egész üresnek éreztem a saját cselekvésfolyamataimat… Üresnek, jah, meg tétovának. Végül is aztán táncoltam. Mindenesetre. Abból egy buliban nem lehet nagy baj. Inni nem ittam sokat, az se volt jó. Legközelebb okvetlenül be kell ruházzak egy vodkára a Tescóban. Kinőttem én már a borivós korszakomból. Ezt a gyomrom említette tegnap éjszaka. Kénytelen leszek a későbbiekben figyelembe venni. Egyébként mindenki nagyon konszolidált volt a helyen, senki se hányt és nem is pettingelt nyilvánosan, nagyjából világos is volt és mivel a népek a hely előtt cigiztek, senkit sem tapostak halálra. Szóval igennagyon szalonképes volt az egész. Tetszett. Bár a kolis ide-odafetrengések korában felszabadultabb voltam. Ehh. Mindenkinek fel kell nőnie egyszer. Majd megnézek néhány Sex and the city-t, hogy kicsit feltöltsem magam szingli-harmincas életérzésből. Nem rossz ez, csak több pénz kéne hozzá. Az emberek nagyon kedvesek voltak, volt ott egy csomó magyar is. Én nem ismertem senkit, és nem is beszéltem angolul. Remélem, mindez hamarosan sokat változik majd. Ámen. 

Két blogger szövegét bírom, szoktam őket olvasgatni néha. Valahogy mindig nagyon régi beírásokra bukkanok. Öt évvel ezelőttiekre például. Most csakazértis megkerestem, hogy hol blogolnak jelenleg. Mindkét csaj férjnél van már vagy/és terhes vagy/és gyereket nevel. Nem depresszívek, nem tartanak macskát, nincsenek bonyolult szerelmi kapcsolataik (telefont-tizennégypercenként-ellenőrzős stádiumaik) és részeges éjszakáik sem. Orvoshoz járnak, neuropszichológiát tanulmányoznak, gyerekkaját vásárolnak, korporatív-reklámozzák a BIOCHEF-et, meg termékileg is egyébként (ezért mennyit fizetnek?), és nem írnak lelki hullámvasutakról… Ez a lehetséges előrelépések legegészségesebb formája harmincon túl, én tudom, de valahogy nem szeretnék még ott tartani. Hál'isten, van még egy bő 8 évem, hogy pánikoljak azon, hogy sosem találom meg az igaz szerelmet, sose leszek jó nő, hogy hullik a hajam, törik a körmöm, nem vagyok szórakoztató, és szellemes…. ( igény szerint folyatatható tovább)…. Tetszik ez nekem. Most. Később már nem fog. Mint a kollégiumi élet. Például. 

Life's for sharing

Londonban vagyok. 

Azért nem írtam eddig, mert lusta voltam. Most pedig azért írok, mert lusta vagyok minden másra. Az nem igaz, hogy az elmúlt időszakban nem akadt volna időm bloggolni, és az sem igaz, hogy most képtelen vagyok kimozdulni a lakásból, és elmenni angol órára. Fizikailag valószínűleg képes vagyok rá, de ez az ESŐ teljesen megbénít… ó igen, nagy luxus Londonban depresszívnek lenni az esőtől. Nem vagyok depresszív, csak fázom. Megfáztam tegnap a parkban, és álmos is vagyok. Nem értem, miért nem elég nekem mostanában alvásból a hat óra, és miért vagyok napközben is álmos. Biztos az eső. Az elmúlt héten azon tűnődtem, hogy talán azért lelkesít ennyire a napsütés, mert kevés van belőle…itt. Van egy thai ismerősöm, ő bizonyára jobban szenved. Meg a brazilok is, azt mondták. Nem érzem át. Száz szónak is egy a vége, nem megyek ma órára, és nem szégyellem magam eléggé. Akkor ezen talán lépjünk is túl …

Múltkor a T-mobile szlogenjét szakmailag tanulmányozva (Life's for sharing) meginogtam a blogírással kapcsolatosan. Konkrétan hogy: Jobb a jó, vagy könnyebb a rossz, ha más is tudja? Menő a minél több látogató? (az) Jobb volt a buli, ha másnap mindenki láthatja a képeket? A más alatt nem a barátokat értem, hanem a random akárkit. Például. Az önmagunkon könnyítés egyszerű céljára a sima napló is tökéletesen kielégítő lenne, bár ami engem illett, inkább a blog mellett voksolok. Így legalább valamelyest modorálom magam, és azokat a gondolatokat és félelmeket, amelyeket Tényleg gáznak érzek, nem teszem közhírré. Így van némi esély rá, hogy idővel feledésbe merülnek. Nem jó azt visszaolvasni, terápiás céllal sem. Nekem nem…..

Mindegy, végül is arra jutottam, hogy a blogolás exhibicionizmus, bevallottan, vagy eltitkoltan, nagyon, vagy csak egy kicsikét… Tudom, ez nem lep meg senkit, engem sem lepett meg. Csak jó volt vele szembesülni. A facebook egy más kérdéskör, bár sokban hasonló. Ez meg egy jó cikk a facebook őrületről. Alszom egy kicsit.