Londonban vagyok.
Azért nem írtam eddig, mert lusta voltam. Most pedig azért írok, mert lusta vagyok minden másra. Az nem igaz, hogy az elmúlt időszakban nem akadt volna időm bloggolni, és az sem igaz, hogy most képtelen vagyok kimozdulni a lakásból, és elmenni angol órára. Fizikailag valószínűleg képes vagyok rá, de ez az ESŐ teljesen megbénít… ó igen, nagy luxus Londonban depresszívnek lenni az esőtől. Nem vagyok depresszív, csak fázom. Megfáztam tegnap a parkban, és álmos is vagyok. Nem értem, miért nem elég nekem mostanában alvásból a hat óra, és miért vagyok napközben is álmos. Biztos az eső. Az elmúlt héten azon tűnődtem, hogy talán azért lelkesít ennyire a napsütés, mert kevés van belőle…itt. Van egy thai ismerősöm, ő bizonyára jobban szenved. Meg a brazilok is, azt mondták. Nem érzem át. Száz szónak is egy a vége, nem megyek ma órára, és nem szégyellem magam eléggé. Akkor ezen talán lépjünk is túl …
Múltkor a T-mobile szlogenjét szakmailag tanulmányozva (Life's for sharing) meginogtam a blogírással kapcsolatosan. Konkrétan hogy: Jobb a jó, vagy könnyebb a rossz, ha más is tudja? Menő a minél több látogató? (az) Jobb volt a buli, ha másnap mindenki láthatja a képeket? A más alatt nem a barátokat értem, hanem a random akárkit. Például. Az önmagunkon könnyítés egyszerű céljára a sima napló is tökéletesen kielégítő lenne, bár ami engem illett, inkább a blog mellett voksolok. Így legalább valamelyest modorálom magam, és azokat a gondolatokat és félelmeket, amelyeket Tényleg gáznak érzek, nem teszem közhírré. Így van némi esély rá, hogy idővel feledésbe merülnek. Nem jó azt visszaolvasni, terápiás céllal sem. Nekem nem…..
Mindegy, végül is arra jutottam, hogy a blogolás exhibicionizmus, bevallottan, vagy eltitkoltan, nagyon, vagy csak egy kicsikét… Tudom, ez nem lep meg senkit, engem sem lepett meg. Csak jó volt vele szembesülni. A facebook egy más kérdéskör, bár sokban hasonló. Ez meg egy jó cikk a facebook őrületről. Alszom egy kicsit.
Azért nem írtam eddig, mert lusta voltam. Most pedig azért írok, mert lusta vagyok minden másra. Az nem igaz, hogy az elmúlt időszakban nem akadt volna időm bloggolni, és az sem igaz, hogy most képtelen vagyok kimozdulni a lakásból, és elmenni angol órára. Fizikailag valószínűleg képes vagyok rá, de ez az ESŐ teljesen megbénít… ó igen, nagy luxus Londonban depresszívnek lenni az esőtől. Nem vagyok depresszív, csak fázom. Megfáztam tegnap a parkban, és álmos is vagyok. Nem értem, miért nem elég nekem mostanában alvásból a hat óra, és miért vagyok napközben is álmos. Biztos az eső. Az elmúlt héten azon tűnődtem, hogy talán azért lelkesít ennyire a napsütés, mert kevés van belőle…itt. Van egy thai ismerősöm, ő bizonyára jobban szenved. Meg a brazilok is, azt mondták. Nem érzem át. Száz szónak is egy a vége, nem megyek ma órára, és nem szégyellem magam eléggé. Akkor ezen talán lépjünk is túl …
Múltkor a T-mobile szlogenjét szakmailag tanulmányozva (Life's for sharing) meginogtam a blogírással kapcsolatosan. Konkrétan hogy: Jobb a jó, vagy könnyebb a rossz, ha más is tudja? Menő a minél több látogató? (az) Jobb volt a buli, ha másnap mindenki láthatja a képeket? A más alatt nem a barátokat értem, hanem a random akárkit. Például. Az önmagunkon könnyítés egyszerű céljára a sima napló is tökéletesen kielégítő lenne, bár ami engem illett, inkább a blog mellett voksolok. Így legalább valamelyest modorálom magam, és azokat a gondolatokat és félelmeket, amelyeket Tényleg gáznak érzek, nem teszem közhírré. Így van némi esély rá, hogy idővel feledésbe merülnek. Nem jó azt visszaolvasni, terápiás céllal sem. Nekem nem…..
Mindegy, végül is arra jutottam, hogy a blogolás exhibicionizmus, bevallottan, vagy eltitkoltan, nagyon, vagy csak egy kicsikét… Tudom, ez nem lep meg senkit, engem sem lepett meg. Csak jó volt vele szembesülni. A facebook egy más kérdéskör, bár sokban hasonló. Ez meg egy jó cikk a facebook őrületről. Alszom egy kicsit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése