Hidd el nekem, az éjszaka csodálatos, egészen rendkívüli dolog. Tudod miért? Mert éjszaka bármi megtörténhet veled. Ami után vágyakoztál, s amit addig talán nem is képzeltél. Mert álmodhatsz, az álom pedig egészen más, mint a valóság. Sokkal szabadabb, sokkal felemelőbb, sokkal szebb, sokkal… jobb. Az álom nem a valóság.
Esetleg találkozol egy lánnyal, akit azelőtt soha sem láttál. Aki odalép hozzád, és azt mondja - Emlékszel? -, és neked az az érzésed támad, hogy már nagyon régen ismered. Hirtelen olyan bódító lesz minden. Túl homályos, túl forró, túl fülledt. És ez a fekete… Soha nem hitted, hogy a fekete ilyen érzéseket kelthet benned. A sötétség titokzatos és kiszámíthatatlan. A fekete őrjítő, szinte elviselhetetlen. Fájdalmat okoz, és te mégis vágysz rá. Repít, elenged, és te zuhansz, majd újra felkap és forgat. Az egész tested vonaglik, minden porcikád reszket… Az egyetlen hang, ami még kijön a szádon, az valami hörgés, hogy úgy érzed, most menten meghalsz, elégsz és mégis csodálatos, és szikrázó és őrület…
Aztán vége, és te lebegsz. Behunyt szemekkel. Valami szellő kering körülötted, ez egy kicsit lehűt. Az a lány olyan édesen kacag, és mindenütt virágillat. Mintha tavasz lenne… Ó, hiszen tavasz van!
Amikor másnap felébredsz, már csak pillanatokra emlékszel. Néha felvillan a lány arca… nem is, inkább csak a mosolya. A hangja, ahogy azt mondja – Kisfiú -, mintha kötekedne, mintha fel akarna dühíteni. Kacaj és virágillat. A részleteken nem is töröd a fejed, úgyis csak megrontanák ezt a képet. Butaság a dolgokat elaprózni, messziről minden tökéletesebb. Egy idő után rájössz, hogy nincsenek is részletek. Csak egy egységes érzés van, amit néha hozzá tudsz társítani valamihez, néha meg nem. De ennyi elég is.
Hétfőn reggel elmélyülten magolod a fizikát. Csak akkor veszel észre, amikor már leültem melléd. Rám nézel, majd valahova mögém, jelezvén, hogy gondolkozol. Elmosolyodsz. Az a bizonyos féloldalas mosoly, aminek semmi köze a jókedvhez. Enyhén megingatod a fejed, hogy is születhetett a te fejedben ekkora butaság! Olyan furcsa álmom volt, - mondod – olyan… meghökkentő. Aztán felriadsz e lélegzetvételnyi álmodozásból, rám nézel és ténylegesen elmosolyodsz : Különben, megtanultad a fizikát? Hétfő van, az ofő tutira nyiratni fog… Egyébként, szia! -, és újra a könyvedbe mélyedsz. Én pedig tovább nézlek, mint azelőtt, mint mindig, és azon gondolkodom, milyen jó lenne, ha tudnék beszélni. Mély sóhaj, és elkezdem kipakolni a könyveimet. Elvégre is, én elsősorban tanuló vagyok, és csak aztán szerelmes. Azon kívül hétfő van, az ofő tutira nyiratni fog, és nem, nem tanultam meg a fizikát. De ami késik, nem múlik. Hiszen az élet szép, és hálisten elég hosszú. Igaz, néha megszokott és unalmas. De a megszokott dolgok legalább megnyugtatóak. Én azt hiszem, ebben rejlik a varázs. Az álom különben is a gyávák menedéke. Ugye, mi nem vagyunk gyávák?!
Esetleg találkozol egy lánnyal, akit azelőtt soha sem láttál. Aki odalép hozzád, és azt mondja - Emlékszel? -, és neked az az érzésed támad, hogy már nagyon régen ismered. Hirtelen olyan bódító lesz minden. Túl homályos, túl forró, túl fülledt. És ez a fekete… Soha nem hitted, hogy a fekete ilyen érzéseket kelthet benned. A sötétség titokzatos és kiszámíthatatlan. A fekete őrjítő, szinte elviselhetetlen. Fájdalmat okoz, és te mégis vágysz rá. Repít, elenged, és te zuhansz, majd újra felkap és forgat. Az egész tested vonaglik, minden porcikád reszket… Az egyetlen hang, ami még kijön a szádon, az valami hörgés, hogy úgy érzed, most menten meghalsz, elégsz és mégis csodálatos, és szikrázó és őrület…
Aztán vége, és te lebegsz. Behunyt szemekkel. Valami szellő kering körülötted, ez egy kicsit lehűt. Az a lány olyan édesen kacag, és mindenütt virágillat. Mintha tavasz lenne… Ó, hiszen tavasz van!
Amikor másnap felébredsz, már csak pillanatokra emlékszel. Néha felvillan a lány arca… nem is, inkább csak a mosolya. A hangja, ahogy azt mondja – Kisfiú -, mintha kötekedne, mintha fel akarna dühíteni. Kacaj és virágillat. A részleteken nem is töröd a fejed, úgyis csak megrontanák ezt a képet. Butaság a dolgokat elaprózni, messziről minden tökéletesebb. Egy idő után rájössz, hogy nincsenek is részletek. Csak egy egységes érzés van, amit néha hozzá tudsz társítani valamihez, néha meg nem. De ennyi elég is.
Hétfőn reggel elmélyülten magolod a fizikát. Csak akkor veszel észre, amikor már leültem melléd. Rám nézel, majd valahova mögém, jelezvén, hogy gondolkozol. Elmosolyodsz. Az a bizonyos féloldalas mosoly, aminek semmi köze a jókedvhez. Enyhén megingatod a fejed, hogy is születhetett a te fejedben ekkora butaság! Olyan furcsa álmom volt, - mondod – olyan… meghökkentő. Aztán felriadsz e lélegzetvételnyi álmodozásból, rám nézel és ténylegesen elmosolyodsz : Különben, megtanultad a fizikát? Hétfő van, az ofő tutira nyiratni fog… Egyébként, szia! -, és újra a könyvedbe mélyedsz. Én pedig tovább nézlek, mint azelőtt, mint mindig, és azon gondolkodom, milyen jó lenne, ha tudnék beszélni. Mély sóhaj, és elkezdem kipakolni a könyveimet. Elvégre is, én elsősorban tanuló vagyok, és csak aztán szerelmes. Azon kívül hétfő van, az ofő tutira nyiratni fog, és nem, nem tanultam meg a fizikát. De ami késik, nem múlik. Hiszen az élet szép, és hálisten elég hosszú. Igaz, néha megszokott és unalmas. De a megszokott dolgok legalább megnyugtatóak. Én azt hiszem, ebben rejlik a varázs. Az álom különben is a gyávák menedéke. Ugye, mi nem vagyunk gyávák?!
2 megjegyzés:
Nem bizony! Na megyek és álmodom valamit! Jó éjt!
Anyám, ez 10 pontos.
Megjegyzés küldése