Ne tegyél olyat, amit én nem tennék II.

Amikor meghalt, megzavarodtam. Szószerit. Néztem, de nem láttam. Egy csomó időbe telt, míg megértettem, hol vagyok és ki az, aki beszél hozzám. Elmenekültem az agyam egy kis szegletébe, ott lekuporodtam a fal mellett, és vártam. Reméltem, hogy gyorsan véget ér ez az egész. Nem voltam ott egyedül, bár nem tudom pontosan, hányan lehettünk. Mindenki beszélt, nem vitatkoztak. Mindenki hozzám beszélt, vagy inkább magához. Volt, aki sírt, mert gyerek volt megint és kusza felnőttlábak között nem tudta már, merre induljon el kifelé. 

Volt, aki dühös volt, bár nem tudtam, kire pontosan. Ő nem ült le sosem. Körbe-körbejárkált, vagy éppen oda-vissza. 

Aki sírt, néha mesélt is. Olyankor megnyugodni látszott egy kicsit. Azt mondta, gyereknek lenni sem egyszerű. Minden olyan felmérhetetlenül nagy, végtelen is talán. És a kérdések is legalább olyan súlyosak, mint később. Gyereknek lenni sem jobb, csak más. 

Vattacukor. Körömlakk. Martini.

Most úgy vagyok, hogy jól vagyok nagyon...

Egy csomó, kommerszebbnél kommerszebb szeméttel a fejemben. Nem érzek semmit, ami súlyos lenne, nemes, vagy megörökitésre érdemes. Semmi, csak vattacukor. 

Magamat most csipkefehérnemű, rózsaszin körömlakk és Martini- s poharak közé képzelem. És ez igy pont jó.

Pihentető.

De irni nem fogok róla :) . 

És majd leszek megint.