Én végül is arra jutottam, hogy jobb a másikat két lépés távolságból szemlélni.
Hogy jobb? Relatív. Mindenképp okosabb. A kivitelezés ezesetben is megfelelő technika és időzítés kérdése… hehe. Na meg a gyakorlás és az önfegyelem. . .
A legeslegközelibb emberekben is csalódom sokszor. Olyankor lehetnék teátrális, és eltéphetném a szálakat (,vagy felégethetném a hidakat, ha úgy tetszik). Nem tehetem. Nem akarom. Szükségem van rájuk.
Vannak kapcsolatok, melyek fontosak voltak egykor, de aztán elmúltak. Nem találjuk a megfelelő hangot, vagy csak egyszerűen nincs már igény rá. Van, hogy az adott időben és térben nincs visszaút. Ez még talán rosszabb, mint az időleges csalódás, ami később fakul...
Az emberek változnak.
Van, hogy szeretnék sokat adni, időben és energiában egyaránt. Van, hogy bármit megadnék, csak kérni kellene. Néha túl egyenes vagyok, ez sokakat meghökkent. (Megriaszt?) Aztán csak állok, és nézem, ahogy az emberek körbe- körbe járják a másikat. Biztonságos távolságból nézegetik, hogy ha esetleg ütne, akkor se érjen el…
Igen. Aztán később feleszmélek, és lépek kettőt vissza. Ilyenkor szeretnék dacból messzire menni, de rájöttem már, hogy annak sincs értelme. Ezen is csak túl kell esni.
Igazából, mostanában már ritkán megyek közelebb.
Kicsit dühös vagyok emiatt.
Nem, én nem vagyok dühös. Van valaki a fejemben, aki dühös emiatt. Meg kicsit keserű is. Sok ember, sok barát, sok szerető. Tudom én ezt csinálni, ha kell, de úgy szeretnék őszinte lenni. (közhely)
Vagy csak magamat áltatom.
Mindenesetre csinálom én is ... Körbe- körbe sétálgatok, és messziről integetek. Ha valaki olyat tesz, ami egyéb helyzetben fájna, csak annyit mondok:
Mekkora szerencse, hogy sose hittem el, hogy ez igazi – barátság – szerelem – ...
A hiányérzetem nem túl éles, de állandó.
Mint egy monoton, alig hallható alt a háttérben.
